11+1. Fejezet

A temetés február 14- én volt. Anya családjának a kriptájában leltem végső nyughelyet. Apám szülei nem jöttek el. Anya 20 évet öregedett egy hét alatt. Semmit nem evett, az arca száraz volt, és fakó, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Reszketve állt vékony szövetkabátjában Liyu mellett, aki üres tekintettel bámulta a földet. Jobb karjával anyát simogatta, balját kabátjának zsebébe süllyesztette. Liyu mellett az orvosom állt, mellette pedig a kórházi recepciós. A virágokkal díszített koporsóm túloldalán állt az egész stúdió. Anya takarító kolléganőitől kezdve a büfésen és a hangtechnikásokon át Kína legnevesebb színészeiig. Igen. Luhan is ott volt. Térdre rogyva temette könnyektől áztatott arcát csupasz tenyerébe. Sírt. Nem is. Zokogott. Válla folyamatosan rázkódott, az istenért nem hagyta volna abba.
Beteljesült, amitől a legjobban rettegtem.
Az a személy, aki nekem a mindent jelentette, most miattam van ilyen állapotban. Miattam érzi úgy, hogy a szíve megszakad. Az egyik barátja, egy fényeffektes férfi tette kezét a vállára, jelezve, hogy álljon fel, kezdődik a szertartás.
A pap ugyan az a személy volt, aki egykor anyáékat összeadta, és aki apám temetését is lebonyolította. Ő is épp annyira megrendült a híremtől, mint bárki más. Egy öreg, kopott, fekete talárt viselt, szemüvege tűpontosan ült az orrán, ősz haja lengett az enyhe szélben. Kedves ember volt Kong tiszteletes, sokat jártam nála kisebb koromban, amikor anya apával volt a kórházban. Mondhatni, nagyapaként bánt velem.
Megállt a koporsó felett, és szólásra nyitotta száját, de hang nem jött ki a torkán. Lesütötte a szemét, és köhintett egyet. Újból megpróbálta.
- Hát itt volnánk...- kezdte rekedtes hangon- Gondolták volna valamennyien, hogy egyszer majd ennek a drága léleknek a sírja felett kell könnyeket hullatniuk?- mindenki leszegett fejjel nézett maga elé. Anyán kívül senki nem tudott a betegségemről. A tiszteletes egy hatalmasat sóhajtott. Fájt neki. Szörnyen.
- Mindenki jó viszonyt ápolt vele, igaz?- kérdezte, mire a körben állók egyszerre bólintottak- Mindenkivel kedves volt, gyengéd, és jószívű. De miket is beszélek, hisz ezeket mind tudják. Önök is, akárcsak én, egy nézőpontból látjuk ezt a tragédiát. Egy számunkra értékes ember távozott közülünk... De van itt egyvalaki, akinek az életét fenekestül felforgatta ez vidám természetű lány- szomorú mosoly jelent meg az arcán. Luhanra nézett, aki egy aprót biccentett.
Most az ő beszéde következett.
Lassan, bambám sétált fel az alacsony emelvényre. Kezeit összekulcsolta maga előtt, remegve vett levegőt.
- Vang Daiyu- hangja halk volt, bizonytalan, és gyenge. A gyász, akár egy fekete köpenybe bújtatott, gonosz teremtés, úgy telepedett le rá, és a nap minden percében egy fájdalmas ütést mért Luhan szívére.
- A legbolondabb lány, akit valaha ismertem- nevette el magát, miközben az arcán végiggördült egy könnycsepp- Ez is miatta van- morzsolt el ujjával egy újabb példányt szemének sós levéből- Ő tett azzá, aki most vagyok. Ilyen rémesen érzékennyé, nyitottabbá, és emberibbé... Képes volt a világnak egy olyan oldalát is megmutatni, amit saját szemmel észre sem vettem volna, pedig végig az orrom előtt volt. Mindig mosolygott- biztatóan anyára nézett, akinek arcán patakzottak a könnyek- élvezettel mesélt a mindennapjairól, miközben halvány sejtésem sem volt arról, hogy mennyire szenved- hangja itt elcsuklott.
- Elnézést kérek mindenkitől, aki itt jelen van!- emelte fel addig lehajtott fejét- Az én hibám, hogy már nincs köztünk! Én vagyok az, aki nem vette észre, hogy beteg, pedig tudtam volna segíteni. Nem érdemeltem meg soha, hogy szeressen... hiszen azért hallgatott némán, mert engem akart védeni. Sajnálom- lerogyott a földre- sajnálom- kezét a mellkasára tette- sajnálom- suttogta erőtlenül. Nyaka előre csuklott, válla rázkódni kezdett.
Magát hibáztatja. Magát hibáztatja a saját gyávaságom miatt. Az ég szerelmére Luhan, állj fel onnan, és szedd össze magad! Én sosem akartam, hogy miattam akár egy könnyet is hullajts. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy rám talál a szerelem, de te mégis rácáfoltál erre. Milyen lehet ezt néznem, szerinted? Milyen lehet nekem, hogy miattam zokogsz?
Sosem fogsz elfelejteni, tudom. Örökre a szívedbe zártál. Én is téged. Életed minden pillanatát lépten-nyomon követni fogom- noha te ezekből nem sokat fogsz érzékelni.
Ha valóban szeretsz, akkor nem törsz össze.
 És mintha csak meghallotta volna dorgáló szavaim, hirtelen  megállt a lélegzete egy pillanatra. Ujjaival végigszántotta a koszos homokot. Hosszú másodpercekig csak nézett maga elé, aztán végül felállt. Leporolta magáról a rátapadt földet és újra visszaállt az emelvényre.
- Daiyu- nézett a koporsóra- Szeretlek-suttogta. Lehunyta a szemét, és egy apró biccentés után visszaállt a helyére.
A szertartást nem fejezték be. Nem szórtak rám földmorzsákat. Mindenki a némaságával tisztelgett. Elgondolkodtak azon, hogy az élet mennyire múlandó. Az egyik pillanatban még én is boldog voltam, és önfeledten nevettem, a másikban pedig már az orvosi székben hallgattam, hogy meg fogok halni. Hogy a gyógyszerek nem segítenek. Ez akárkivel előfordulhatott volna közülük.
Igen.
Hálát adtak az égnek, hogy nem Őket ragadta el a végzetes betegség.
 Szépen lassan fogyatkozni kezdtek az emberek. Sötétedett már, amikor csak Anya, Liyu és Luhan maradtak ott. Rémesen hideg volt, mindhármuk fekete szövetkabátját ellepte a fehér hó.
- Luhan... hé- bökte meg Liyu kedvesem- Gyere.
Ő csak bólintott egyet, de tekintetét nem vette le virágokkal díszített koporsóról.
- Úgy hiányzik- suttogta. Liyu felsóhajtott.
- Tudom. Nekem is. De nem jön vissza. Soha. Rajta már nem tudsz segíteni- barátnőm szavai kemények voltak. Erősnek akarta magát mutatni mind Luhan, mind anya előtt. De tudtam, hogy ez csak álca. Amikor bevitt a kórházba azon a napon, amikor összeestem, már látta, hogy többet nem megyek haza. Lélekben felkészült arra, hogy ne sírja el magát anya előtt, aki innentől kezdve csak rá számíthatott.
Köszönöm Liyu. Köszönöm, hogy még akkor is számíthatok rád, amikor én már nem tehetek semmit.
Anya. Sajnálom. Ki kellett volna tartanom. Megígértem, hogy nem hagylak el, de nem tudtam teljesíteni. Hiányzol. A mindennapos teáddal, azzal a finom zölddel, amit egész Kínában te készítettél el a legjobban.
És Luhan. Szeretlek. A vagyonod és a hírneved csak akkor tudatodult bennem, amikor már függtem tőled. Te voltál az, aki miatt megérte felkelnem reggelente, és aki miatt szívből tudtam nevetni. Remélem, egyszer meg tudod nekem bocsátani, hogy becsaptalak. És ne felejtsd el, hogy sosem vagy egyedül. Én mindig veled leszek.
Köszönöm nektek, hogy ilyen varázslatos érzéseket adtatok nekem, mint a szeretet, a barátság, az elfogadás, vagy a szerelem.
~
A sírom mellett immár nem állt senki. A virágokat beborította hó, és a számomra három legfontosabb személy távolodó alakját is elnyelte az éjszaka fátyla.