Drága olvasóim!
A "Két Hét" című fanfictionomat befejeztem. Több, mint egy éve kipattant a fejemből ez a tragikus szerelmi történet, és magam sem hiszem el, hogy tényleg itt a vége.
Mérhetetlenül büszke vagyok, és hálás nektek, hisz ti eredményeztétek a blog 3682- as oldalmegjelenítését, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy elérek. Szóval... első sorban nektek köszönöm, hogy kitartottatok mellettem, és elolvastátok a történetet.
Akinek pedig egy hatalmas, virtuális ölelést küldök, az a fejléc készítője, T.J.M, aki nélkül ez a fici csupasz lenne, akár egy csiga.
És igen... Köszönet jár Luhannak is, noha szerintem fogalma sincs, hogy én éppen egy ilyen kreálmányt írtam az ő főszerepléséve, mégis úgy érzem, meg kell köszönnöm:)
Szóval igen... itt a vége. Most már tényleg. Ezer puszi nektek, olvasóknak, és ha netalán bármi kérdés, vagy számotokra megválaszolatlan kérdés maradt, akkor írjatok nyugodtan.
~ köszönöm
2015. december 30., szerda
2015. november 19., csütörtök
11+1. Fejezet
A temetés február 14- én volt. Anya családjának a kriptájában leltem végső nyughelyet. Apám szülei nem jöttek el. Anya 20 évet öregedett egy hét alatt. Semmit nem evett, az arca száraz volt, és fakó, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Reszketve állt vékony szövetkabátjában Liyu mellett, aki üres tekintettel bámulta a földet. Jobb karjával anyát simogatta, balját kabátjának zsebébe süllyesztette. Liyu mellett az orvosom állt, mellette pedig a kórházi recepciós. A virágokkal díszített koporsóm túloldalán állt az egész stúdió. Anya takarító kolléganőitől kezdve a büfésen és a hangtechnikásokon át Kína legnevesebb színészeiig. Igen. Luhan is ott volt. Térdre rogyva temette könnyektől áztatott arcát csupasz tenyerébe. Sírt. Nem is. Zokogott. Válla folyamatosan rázkódott, az istenért nem hagyta volna abba.
Beteljesült, amitől a legjobban rettegtem.
Az a személy, aki nekem a mindent jelentette, most miattam van ilyen állapotban. Miattam érzi úgy, hogy a szíve megszakad. Az egyik barátja, egy fényeffektes férfi tette kezét a vállára, jelezve, hogy álljon fel, kezdődik a szertartás.
A pap ugyan az a személy volt, aki egykor anyáékat összeadta, és aki apám temetését is lebonyolította. Ő is épp annyira megrendült a híremtől, mint bárki más. Egy öreg, kopott, fekete talárt viselt, szemüvege tűpontosan ült az orrán, ősz haja lengett az enyhe szélben. Kedves ember volt Kong tiszteletes, sokat jártam nála kisebb koromban, amikor anya apával volt a kórházban. Mondhatni, nagyapaként bánt velem.
Megállt a koporsó felett, és szólásra nyitotta száját, de hang nem jött ki a torkán. Lesütötte a szemét, és köhintett egyet. Újból megpróbálta.
- Hát itt volnánk...- kezdte rekedtes hangon- Gondolták volna valamennyien, hogy egyszer majd ennek a drága léleknek a sírja felett kell könnyeket hullatniuk?- mindenki leszegett fejjel nézett maga elé. Anyán kívül senki nem tudott a betegségemről. A tiszteletes egy hatalmasat sóhajtott. Fájt neki. Szörnyen.
- Mindenki jó viszonyt ápolt vele, igaz?- kérdezte, mire a körben állók egyszerre bólintottak- Mindenkivel kedves volt, gyengéd, és jószívű. De miket is beszélek, hisz ezeket mind tudják. Önök is, akárcsak én, egy nézőpontból látjuk ezt a tragédiát. Egy számunkra értékes ember távozott közülünk... De van itt egyvalaki, akinek az életét fenekestül felforgatta ez vidám természetű lány- szomorú mosoly jelent meg az arcán. Luhanra nézett, aki egy aprót biccentett.
Most az ő beszéde következett.
Lassan, bambám sétált fel az alacsony emelvényre. Kezeit összekulcsolta maga előtt, remegve vett levegőt.
- Vang Daiyu- hangja halk volt, bizonytalan, és gyenge. A gyász, akár egy fekete köpenybe bújtatott, gonosz teremtés, úgy telepedett le rá, és a nap minden percében egy fájdalmas ütést mért Luhan szívére.
- A legbolondabb lány, akit valaha ismertem- nevette el magát, miközben az arcán végiggördült egy könnycsepp- Ez is miatta van- morzsolt el ujjával egy újabb példányt szemének sós levéből- Ő tett azzá, aki most vagyok. Ilyen rémesen érzékennyé, nyitottabbá, és emberibbé... Képes volt a világnak egy olyan oldalát is megmutatni, amit saját szemmel észre sem vettem volna, pedig végig az orrom előtt volt. Mindig mosolygott- biztatóan anyára nézett, akinek arcán patakzottak a könnyek- élvezettel mesélt a mindennapjairól, miközben halvány sejtésem sem volt arról, hogy mennyire szenved- hangja itt elcsuklott.
- Elnézést kérek mindenkitől, aki itt jelen van!- emelte fel addig lehajtott fejét- Az én hibám, hogy már nincs köztünk! Én vagyok az, aki nem vette észre, hogy beteg, pedig tudtam volna segíteni. Nem érdemeltem meg soha, hogy szeressen... hiszen azért hallgatott némán, mert engem akart védeni. Sajnálom- lerogyott a földre- sajnálom- kezét a mellkasára tette- sajnálom- suttogta erőtlenül. Nyaka előre csuklott, válla rázkódni kezdett.
Magát hibáztatja. Magát hibáztatja a saját gyávaságom miatt. Az ég szerelmére Luhan, állj fel onnan, és szedd össze magad! Én sosem akartam, hogy miattam akár egy könnyet is hullajts. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy rám talál a szerelem, de te mégis rácáfoltál erre. Milyen lehet ezt néznem, szerinted? Milyen lehet nekem, hogy miattam zokogsz?
Sosem fogsz elfelejteni, tudom. Örökre a szívedbe zártál. Én is téged. Életed minden pillanatát lépten-nyomon követni fogom- noha te ezekből nem sokat fogsz érzékelni.
Ha valóban szeretsz, akkor nem törsz össze.
És mintha csak meghallotta volna dorgáló szavaim, hirtelen megállt a lélegzete egy pillanatra. Ujjaival végigszántotta a koszos homokot. Hosszú másodpercekig csak nézett maga elé, aztán végül felállt. Leporolta magáról a rátapadt földet és újra visszaállt az emelvényre.
- Daiyu- nézett a koporsóra- Szeretlek-suttogta. Lehunyta a szemét, és egy apró biccentés után visszaállt a helyére.
A szertartást nem fejezték be. Nem szórtak rám földmorzsákat. Mindenki a némaságával tisztelgett. Elgondolkodtak azon, hogy az élet mennyire múlandó. Az egyik pillanatban még én is boldog voltam, és önfeledten nevettem, a másikban pedig már az orvosi székben hallgattam, hogy meg fogok halni. Hogy a gyógyszerek nem segítenek. Ez akárkivel előfordulhatott volna közülük.
Igen.
Hálát adtak az égnek, hogy nem Őket ragadta el a végzetes betegség.
Szépen lassan fogyatkozni kezdtek az emberek. Sötétedett már, amikor csak Anya, Liyu és Luhan maradtak ott. Rémesen hideg volt, mindhármuk fekete szövetkabátját ellepte a fehér hó.
- Luhan... hé- bökte meg Liyu kedvesem- Gyere.
Ő csak bólintott egyet, de tekintetét nem vette le virágokkal díszített koporsóról.
- Úgy hiányzik- suttogta. Liyu felsóhajtott.
- Tudom. Nekem is. De nem jön vissza. Soha. Rajta már nem tudsz segíteni- barátnőm szavai kemények voltak. Erősnek akarta magát mutatni mind Luhan, mind anya előtt. De tudtam, hogy ez csak álca. Amikor bevitt a kórházba azon a napon, amikor összeestem, már látta, hogy többet nem megyek haza. Lélekben felkészült arra, hogy ne sírja el magát anya előtt, aki innentől kezdve csak rá számíthatott.
Köszönöm Liyu. Köszönöm, hogy még akkor is számíthatok rád, amikor én már nem tehetek semmit.
Anya. Sajnálom. Ki kellett volna tartanom. Megígértem, hogy nem hagylak el, de nem tudtam teljesíteni. Hiányzol. A mindennapos teáddal, azzal a finom zölddel, amit egész Kínában te készítettél el a legjobban.
És Luhan. Szeretlek. A vagyonod és a hírneved csak akkor tudatodult bennem, amikor már függtem tőled. Te voltál az, aki miatt megérte felkelnem reggelente, és aki miatt szívből tudtam nevetni. Remélem, egyszer meg tudod nekem bocsátani, hogy becsaptalak. És ne felejtsd el, hogy sosem vagy egyedül. Én mindig veled leszek.
Köszönöm nektek, hogy ilyen varázslatos érzéseket adtatok nekem, mint a szeretet, a barátság, az elfogadás, vagy a szerelem.
~
A sírom mellett immár nem állt senki. A virágokat beborította hó, és a számomra három legfontosabb személy távolodó alakját is elnyelte az éjszaka fátyla.
2015. szeptember 27., vasárnap
11. Fejezet
Fejem hasogató fájására ébredtem. Szemeimet nehezen tudtam kinyitni a helységben uralkodó erős fény miatt. Mindenhonnan fehér falak vettek körül, a mennyezetről pedig egy rideg led- lámpa világított rám. Jobb karomat nem tudtam felemelni az infúzió miatt, a bal pedig elernyedten lógott a kórházi ágy mellett. Testem úszott az izzadtságban, a tüdőm megint szorítani kezdett, bár a fájdalom nem volt olyan elviselhetetlen, mint amikor össze estem a parkban. Hogy lehettem olyan bolond, hogy azt hittem, valamit jól is tudok csinálni az életben? Én csak végig akartam járni újra néhány helyet, ahova szép emlékek kötöttek. Nem akartam megváltani a világot! Csak szerettem volna boldogan meghalni! Ennyi miért nem jár nekem?
- Felébredt!- hallottam meg ekkor egy nővér hangját, aki benézett a kórterembe, és kikiabált a folyosóra. Anya szaladt be hozzám, könnyektől áztatott arcokkal. Megállt az ágyam mellett, és csak nézett. Egy gyengéd mosolyba rejtette kínzó fájdalmát, pedig biztos voltam benne, hogy legszívesebben zokogna. Megfogta kézfejemet, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit mondana nekem. " Annyira büszke vagyok rád, kincsem"- visszhangzott korábbi mondata a fejemben. Miért? Miért vagy rám büszke, anya? Hiszen feladtam. Mindenki számára biztossá vált, hogy az orvos túl sokat mondott azzal a Két Hét- tel. Nem tudom betartani az ígéretem, egyedül hagyom az édesanyámat, és borzasztó szenvedést hozok mindenkire, aki valaha is számított nekem. Ebben mi lenne ok a büszkeségre?
- Hol van?- ütötte meg ismerős hang a fülemet. A szívem egy irtózatosat dobbant, a testem szó szerint fellángolt, amikor a hang forrása belépett a kis helységbe.
Luhan megtörten állt az ajtóban, szemei vadul pásztázták át egész testem, miközben az egy nagyot rándult. Felnyögtem a belém hasító fájdalomtól, és kezemet kitépve anya szorításából a hasamra tettem.
- Or... orvost... kérlek- néztem könyörgően anyára, aki kétségbeesetten kezdett el kiabálni nővér, illetve orvos után.
A látásom ismét ködösödni kezdett, de elhatároztam, hogy még igen is ki kell bírnom néhány percig. Luhan azonnal az ágyam mellé rohant, és remegő, meleg kézfejét az enyémre helyezte. Szemei könnyekben úsztak, tekintetét nem vette le az arcomról.
- Nagyon fáj?- kérdezte halkan, bizonytalanul.
A hasamban lüktető szörnyű érzés ellenére egy aprót elmosolyodtam, és biccentettem.
És itt tört meg. Kibuggyant az első könnycsepp, és lassan végiggördült orcáján.
- Miért nem szóltál?-pillantott le a hasamra, amit egyre jobban kezdtem szorítani ujjaimmal- Tud- tudtam volna segíteni.
Szólásra nyitottam volna a szám, amikor egy, eddig még sosem tapasztalt, irdatlanul kínzó erő nyilallt a fejembe. Hátam meghajlott, testem felemelkedett az ágyról, és egy hatalmas üvöltés hagyta el a torkom. Minden eddigi fájdalmammal együtt távozott a testemből. Mint egy lágy, tavaszi szellő, ami csak belekap a hajadba, jól összegubancolja, ezzel persze nem kis bosszúságot okozva neked. De amilyen hirtelen, olyan hirtelen tűnik is el, a helyen pedig nem marad más, csak üresség.
Zihálva estem vissza a kemény matracra, éreztem, hogy már tényleg alig van időm.
Ha egy valamit, hát ezt még megteszem.
Rá néztem.
Luhan két szép szemébe, mely most rémült, és nedves volt a könnyektől.
- Daiyu...-kezdte volna, de csak erőtlenül megcirógattam a kézfejét. Azt amivel az előbb biztatóan megszorított.
- Bocsáss meg...- suttogtam, és egy utolsó, egy őszinte, egy igaz mosolyt küldtem felé.
Vang Daiyu, született 1996. május 14- én, 2015. február 5-én, elhunyt a Pekingi Városi Népi Kórházban.
A halál oka: rosszindulatú agydaganat miatti végelgyengülés.
Végakarat: nincs
Ennyi állt az aktámban. Ha valaki a kezébe veszi ezt az iratot, legfeljebb szánalmat érezhet irántam. Pedig már nem fáj, tehát nem jogos az érzés. A lelkem sosem érezte a betséget. Csak a testem szenvedte meg. Szerető édesanyám volt, egy fantasztikus barátnőm, aki a végsőkig mellettem volt, és egy olyan szerelemnek voltam a részese, amit mindenki irigyelhetne. Rövid életem során megtanultam nélkülözni, örülni annak, ami van, és megbecsülni a legapróbb dolgokat. Feltétel nélkül szeretni, és bízni valakiben, majd viselni egy helyesnek hitt tett rémes bűntudatát. Végül megbocsátást nyerni, és mindenféle keserű érzés nélkül elhagyni ezt a világot.
Ezek nem derülnek ki, ha valaki elolvassa a halotti anyakönyvi kivonatot.
Pedig, mondjon bárki bármit, Vang Dayiunak boldog élete volt.
- Nagyon fáj?- kérdezte halkan, bizonytalanul.
A hasamban lüktető szörnyű érzés ellenére egy aprót elmosolyodtam, és biccentettem.
És itt tört meg. Kibuggyant az első könnycsepp, és lassan végiggördült orcáján.
- Miért nem szóltál?-pillantott le a hasamra, amit egyre jobban kezdtem szorítani ujjaimmal- Tud- tudtam volna segíteni.
Szólásra nyitottam volna a szám, amikor egy, eddig még sosem tapasztalt, irdatlanul kínzó erő nyilallt a fejembe. Hátam meghajlott, testem felemelkedett az ágyról, és egy hatalmas üvöltés hagyta el a torkom. Minden eddigi fájdalmammal együtt távozott a testemből. Mint egy lágy, tavaszi szellő, ami csak belekap a hajadba, jól összegubancolja, ezzel persze nem kis bosszúságot okozva neked. De amilyen hirtelen, olyan hirtelen tűnik is el, a helyen pedig nem marad más, csak üresség.
Zihálva estem vissza a kemény matracra, éreztem, hogy már tényleg alig van időm.
Ha egy valamit, hát ezt még megteszem.
Rá néztem.
Luhan két szép szemébe, mely most rémült, és nedves volt a könnyektől.
- Daiyu...-kezdte volna, de csak erőtlenül megcirógattam a kézfejét. Azt amivel az előbb biztatóan megszorított.
- Bocsáss meg...- suttogtam, és egy utolsó, egy őszinte, egy igaz mosolyt küldtem felé.
Vang Daiyu, született 1996. május 14- én, 2015. február 5-én, elhunyt a Pekingi Városi Népi Kórházban.
A halál oka: rosszindulatú agydaganat miatti végelgyengülés.
Végakarat: nincs
Ennyi állt az aktámban. Ha valaki a kezébe veszi ezt az iratot, legfeljebb szánalmat érezhet irántam. Pedig már nem fáj, tehát nem jogos az érzés. A lelkem sosem érezte a betséget. Csak a testem szenvedte meg. Szerető édesanyám volt, egy fantasztikus barátnőm, aki a végsőkig mellettem volt, és egy olyan szerelemnek voltam a részese, amit mindenki irigyelhetne. Rövid életem során megtanultam nélkülözni, örülni annak, ami van, és megbecsülni a legapróbb dolgokat. Feltétel nélkül szeretni, és bízni valakiben, majd viselni egy helyesnek hitt tett rémes bűntudatát. Végül megbocsátást nyerni, és mindenféle keserű érzés nélkül elhagyni ezt a világot.
Ezek nem derülnek ki, ha valaki elolvassa a halotti anyakönyvi kivonatot.
Pedig, mondjon bárki bármit, Vang Dayiunak boldog élete volt.
2015. július 22., szerda
10. Fejezet
Sziasztok! ^^
Nagy fordulóponthoz érkeztem, illetve nem is én, hanem az egész blog. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép számban fogja majd érdekelni az olvasókat ez a történet, leírhatatlanul hálás vagyok! :)
Véleményeket azonban csak nagyon gyér számban kapok, talán ez az oka annak, hogy ilyen ritkásan hozom az új részeket. Ha nincs visszajelzés, akkor inspiráció sem nagyon, tehát arra kérlek titeket, hogy néhány sort biggyesszetek oda a fejezetek végéhez, vagy írjatok nekem a személyesen, de már lassan kétségbeejtő, hogy nem kapok kommenteket. Aki hozzám hasonlóan ír, az tudja, hogy mennyire fontos az olvasó reakciója.
Iszonyat hálás lennék, tényleg :)
Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a tizedik fejezet.
Általában az ember egy ilyen izgalmakkal teli nap után álmodni szokott. Valami szépet, valami olyasmit, ami erőt ad neki, bátorítja arra, hogy küzdjön tovább. Ám velem nem történt semmilyen varázslatos dolog. Reggel anya ébresztett, amikor belopózott egy csésze gőzölgő teával a szobámba, hogy letegye a kis asztalomra. Talpai alatt megcsikordult a régi padló.
- Jó reggelt!- mosolygott rám kedvesen- Nem akartalak felébreszteni, csak féltem, hogy mire a konyhába mennél, kihűl- arca fáradt volt, valószínűleg este későn ért haza, és ma is korán kelhetett. A piacon segít a ház közös képviselőjének kipakolni a standot, és az árut elrendezni. Cserébe nem kapcsolják ki éjszaka a fűtést a lakásban.
- Jó reggelt- nyitottam ki óvatosan a szemem. A szobámban félhomály uralkodott, az a kevéske fény is a nappaliból szűrődött be, gondolom az anya által meggyújtott gyertyának köszönhetően. Az ablakomon nem volt függöny, de kint még olyan sötét volt, hogy csak az utcai lámpák világíthattak volna be. Ha lettek volna...
- Mennyi az idő?- kérdeztem. Anya felhúzta a pulóvere ujját, és az ajtó felé fordította, hogy ki tudja venni a régi, kopott karórája mutatóit.
- Háromnegyed hat- húzta el a száját- El fogok késni- indult ki, de hirtelen megállt, és hozzám battyogott. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, és most már tényleg kiment, maga mögött pedig behajtotta az ajtót.
Egy kicsit elmerengtem azon, hogy mi lesz ezután anyával? Mindig csak Luhanra gondoltam, vagy saját magamra, pedig ő fog a legjobban szenvedni. Elvesztette a férjét, és most az egyszem lányát is el kell engednie. Nincsen más ehhez fogható érzés, amit az anyukád iránt érzel. Ez egy olyan különleges kötelék, ami rettentően mély, és sosem szakad el, vezessen bárhova is az út. Az én anyukám mindig mellettem volt. Mindig támogatott, segített nekem, és ami a legfontosabb... mindennél jobban, feltétel nélkül szeretett.
Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és leemeltem róla a teásbögrét. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, és mosolyogva konstatáltam, hogy a kedvencemet, babmuszos zöld teát készítette. Ez is az anyukák egyik fő jellemzője. Kérdés nélkül tudják, melyik a legkedveltebb italod, a kedvenc színed, vagy hogy éppen melyik filmet szeretnéd nézni.
Még mielőtt jobban elérzékenyültem volna, kikászálódtam az ágyból, és az apró fürdőszoba felé vettem az irányt. A lakásban ez volt az egyetlen helység, ahol volt villany, így megnyomtam a sárgás színű kapcsolót, és hagytam, hogy a fény lassan belepje a teret. Kezeimet a mosdókagylóra támasztottam, és belenéztem a tükörbe. Nem láttam mást, csak egy rémült lányt, aki egy, benne már nagyon régóta megfogalmazódott kérdést tesz fel magának.
"Jól döntöttem?"
Jól döntöttem, amikor elkísértem anyát aznap? Amikor elfogadtam Luhant érzéseit? Amikor összetörtem a szívét egy hazug életképpel, amit azért hoztam létre, hogy Ő ne sérüljön annyira? Pontosan tudtam, hogy a betegségem halálos, én mégis kihasználtam egy embert, darabokra téptem a lelkét, pedig azt hitte, boldog vagyok mellette. Tulajdonképpen miért is nem mondtam el neki? Féltem, hogy megsajnál, és esetleg segíteni fog? A francba is, féltettem a büszkeségem! Igen, ez az, ami miatt most ilyen mélyre süllyedtem! Azt hittem, helyesen cselekedtem, de valójában saját magamat védtem leírhatatlanul önző módon. Mindenem elvették, amim csak volt! Évekkel ezelőtt az apukámat, a barátaimat, az egészségemet, már csak a napjaim maradtak, amiket magamnak akartam! Egy önző, szánalmomra se méltó ember vagyok...
Ujjaim egyre szorosabban ölelték körül a mosdókagylót, miközben az arcomon lassan végigfolyt egy hatalmas, forró könnycsepp. Idegesen töröltem le bal kezemmel. Megnyitottam a csapot, és a jéghideg vízbe temettem orcáimat. A folyadék kellemesen hűsítő volt, egy kicsit meg is nyugodtam. Mérhetetlen szégyenérzetem azonban nem akarta elhagyni a testem, belülről égetett, markolászta a szívem, és minden egyes lélegzetvételem után egyre nehezebbnek éreztem a tüdőm. Kitántorogtam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem tudom, meddig bámultam meredten magam elé, mert a legközelebbi emlékem annyi, hogy kopognak az ajtón. Kinéztem a velem szemben lévő ablakon, és döbbenten tapasztaltam, hogy kivilágosodott, és a falon ketyegő órára pillantva rájöttem, hogy fél tíz a pontos idő. Biztos Liyu érkezett meg.
Felálltam tehát eddigi ülőhelyemről, és kinyitottam a bejárati ajtót. Csakugyan barátnőm volt az, aki ebben a pillanatban be is lépett a lakásba. Arcomra erőltettem egy mosolyt, és már emeltem is a fogasról a kabátom.
- Ma megyünk a Parkba, igaz?- kérdezte Liyu, miközben én cipőmbe bújtam.
- Uhum- biccentettem egyet. Istenem... a Park... Mennyire szerettem oda menni Vele, kézen fogva, a jövőn merengve. Mindig mesélt a forgatásról, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, néha- néha még a Koreában töltött éveiről is szót ejtett. Én pedig lenyűgözve néztem, és hallgattam angyali hangját. Szerettem, ha csak úgy mondja, hogy milyen napja volt. Nem kellett rendkívüli dolgokat tennie, hogy levegyen a lábamról.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és néma csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Csak Liyu magassarkújának kopogása hallatszott, semmi egyéb. Az autóban is kerültem barátnőm tekintetét. Fejemet az ablaknak támasztottam, és néztem a mellettem elsuhanó város körvonalait. A tüdőm ismét szorítani kezdett. Jóval erősebben, mint reggel. Elhúztam a szám, és lehúztam a kabátom zipzárját. Egy kicsit enyhült a fájdalom, így fojtattam tovább a nézelődésem.
- Jól vagy?- kérdezte aggódóan Liyu, mire bólintottam.
- Igen...- ekkor megpillantottam a Park sziluettjét- Itt vagyunk- suttogtam. Amint megállt az autó, azonnal kipattantam belőle, és mint egy megvadult beteg, futni kezdtem a bejárat irányába. A mellkasom égett, levegőt alig kaptam, a fejembe pedig szörnyű fájdalom hasított. Arcomra fagyott a mosoly, és tüdőmhöz kapva rogytam össze.
- Úristen! DAIYU!- hallottam még Liyu fakó hangját. Látásom elhomályosult, már csak annyit érzékeltam, hogy egy barátnőmhöz hasonló alakú lány fut felém.
Ezután körülölelt
a
néma
csend
.
Általában az ember egy ilyen izgalmakkal teli nap után álmodni szokott. Valami szépet, valami olyasmit, ami erőt ad neki, bátorítja arra, hogy küzdjön tovább. Ám velem nem történt semmilyen varázslatos dolog. Reggel anya ébresztett, amikor belopózott egy csésze gőzölgő teával a szobámba, hogy letegye a kis asztalomra. Talpai alatt megcsikordult a régi padló.
- Jó reggelt!- mosolygott rám kedvesen- Nem akartalak felébreszteni, csak féltem, hogy mire a konyhába mennél, kihűl- arca fáradt volt, valószínűleg este későn ért haza, és ma is korán kelhetett. A piacon segít a ház közös képviselőjének kipakolni a standot, és az árut elrendezni. Cserébe nem kapcsolják ki éjszaka a fűtést a lakásban.
- Jó reggelt- nyitottam ki óvatosan a szemem. A szobámban félhomály uralkodott, az a kevéske fény is a nappaliból szűrődött be, gondolom az anya által meggyújtott gyertyának köszönhetően. Az ablakomon nem volt függöny, de kint még olyan sötét volt, hogy csak az utcai lámpák világíthattak volna be. Ha lettek volna...
- Mennyi az idő?- kérdeztem. Anya felhúzta a pulóvere ujját, és az ajtó felé fordította, hogy ki tudja venni a régi, kopott karórája mutatóit.
- Háromnegyed hat- húzta el a száját- El fogok késni- indult ki, de hirtelen megállt, és hozzám battyogott. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, és most már tényleg kiment, maga mögött pedig behajtotta az ajtót.
Egy kicsit elmerengtem azon, hogy mi lesz ezután anyával? Mindig csak Luhanra gondoltam, vagy saját magamra, pedig ő fog a legjobban szenvedni. Elvesztette a férjét, és most az egyszem lányát is el kell engednie. Nincsen más ehhez fogható érzés, amit az anyukád iránt érzel. Ez egy olyan különleges kötelék, ami rettentően mély, és sosem szakad el, vezessen bárhova is az út. Az én anyukám mindig mellettem volt. Mindig támogatott, segített nekem, és ami a legfontosabb... mindennél jobban, feltétel nélkül szeretett.
Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és leemeltem róla a teásbögrét. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, és mosolyogva konstatáltam, hogy a kedvencemet, babmuszos zöld teát készítette. Ez is az anyukák egyik fő jellemzője. Kérdés nélkül tudják, melyik a legkedveltebb italod, a kedvenc színed, vagy hogy éppen melyik filmet szeretnéd nézni.
Még mielőtt jobban elérzékenyültem volna, kikászálódtam az ágyból, és az apró fürdőszoba felé vettem az irányt. A lakásban ez volt az egyetlen helység, ahol volt villany, így megnyomtam a sárgás színű kapcsolót, és hagytam, hogy a fény lassan belepje a teret. Kezeimet a mosdókagylóra támasztottam, és belenéztem a tükörbe. Nem láttam mást, csak egy rémült lányt, aki egy, benne már nagyon régóta megfogalmazódott kérdést tesz fel magának.
"Jól döntöttem?"
Jól döntöttem, amikor elkísértem anyát aznap? Amikor elfogadtam Luhant érzéseit? Amikor összetörtem a szívét egy hazug életképpel, amit azért hoztam létre, hogy Ő ne sérüljön annyira? Pontosan tudtam, hogy a betegségem halálos, én mégis kihasználtam egy embert, darabokra téptem a lelkét, pedig azt hitte, boldog vagyok mellette. Tulajdonképpen miért is nem mondtam el neki? Féltem, hogy megsajnál, és esetleg segíteni fog? A francba is, féltettem a büszkeségem! Igen, ez az, ami miatt most ilyen mélyre süllyedtem! Azt hittem, helyesen cselekedtem, de valójában saját magamat védtem leírhatatlanul önző módon. Mindenem elvették, amim csak volt! Évekkel ezelőtt az apukámat, a barátaimat, az egészségemet, már csak a napjaim maradtak, amiket magamnak akartam! Egy önző, szánalmomra se méltó ember vagyok...
Ujjaim egyre szorosabban ölelték körül a mosdókagylót, miközben az arcomon lassan végigfolyt egy hatalmas, forró könnycsepp. Idegesen töröltem le bal kezemmel. Megnyitottam a csapot, és a jéghideg vízbe temettem orcáimat. A folyadék kellemesen hűsítő volt, egy kicsit meg is nyugodtam. Mérhetetlen szégyenérzetem azonban nem akarta elhagyni a testem, belülről égetett, markolászta a szívem, és minden egyes lélegzetvételem után egyre nehezebbnek éreztem a tüdőm. Kitántorogtam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem tudom, meddig bámultam meredten magam elé, mert a legközelebbi emlékem annyi, hogy kopognak az ajtón. Kinéztem a velem szemben lévő ablakon, és döbbenten tapasztaltam, hogy kivilágosodott, és a falon ketyegő órára pillantva rájöttem, hogy fél tíz a pontos idő. Biztos Liyu érkezett meg.
Felálltam tehát eddigi ülőhelyemről, és kinyitottam a bejárati ajtót. Csakugyan barátnőm volt az, aki ebben a pillanatban be is lépett a lakásba. Arcomra erőltettem egy mosolyt, és már emeltem is a fogasról a kabátom.
- Ma megyünk a Parkba, igaz?- kérdezte Liyu, miközben én cipőmbe bújtam.
- Uhum- biccentettem egyet. Istenem... a Park... Mennyire szerettem oda menni Vele, kézen fogva, a jövőn merengve. Mindig mesélt a forgatásról, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, néha- néha még a Koreában töltött éveiről is szót ejtett. Én pedig lenyűgözve néztem, és hallgattam angyali hangját. Szerettem, ha csak úgy mondja, hogy milyen napja volt. Nem kellett rendkívüli dolgokat tennie, hogy levegyen a lábamról.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és néma csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Csak Liyu magassarkújának kopogása hallatszott, semmi egyéb. Az autóban is kerültem barátnőm tekintetét. Fejemet az ablaknak támasztottam, és néztem a mellettem elsuhanó város körvonalait. A tüdőm ismét szorítani kezdett. Jóval erősebben, mint reggel. Elhúztam a szám, és lehúztam a kabátom zipzárját. Egy kicsit enyhült a fájdalom, így fojtattam tovább a nézelődésem.
- Jól vagy?- kérdezte aggódóan Liyu, mire bólintottam.
- Igen...- ekkor megpillantottam a Park sziluettjét- Itt vagyunk- suttogtam. Amint megállt az autó, azonnal kipattantam belőle, és mint egy megvadult beteg, futni kezdtem a bejárat irányába. A mellkasom égett, levegőt alig kaptam, a fejembe pedig szörnyű fájdalom hasított. Arcomra fagyott a mosoly, és tüdőmhöz kapva rogytam össze.
- Úristen! DAIYU!- hallottam még Liyu fakó hangját. Látásom elhomályosult, már csak annyit érzékeltam, hogy egy barátnőmhöz hasonló alakú lány fut felém.
Ezután körülölelt
a
néma
csend
.
2015. június 24., szerda
9. Fejezet
Luhan lehajtott fejjel állt a szakadó hóban, kezében lévő hatalmas telefonjára merevített szemekkel. Pötyögött valamit a kijelzőn, majd zsebébe süllyesztette a készüléket, és dideregve fújta ki a levegőt. Arrébb szökkent kettőt, gondolom fázott, mert akkor szokott ilyeneket csinálni.
Liyu telefonja hirtelen megrezzent a kezemben. A szívem akkorát dobbant, mint még talán soha. Talán... lehetséges, hogy... Lu barátnőmnek írt? Jó ég, Daiyu, hogy gondolhatsz ilyesmire? Liyu híres színésznő, nyilván rengeteg ismerőse van szerte Kínában, ezer az egyhez, hogy nem Luhantól kapott üzenetet! De akkor ő kinek írt? Talán már is van valakije? Erre a gondolatra kivert a víz. Na jó... meg kell néznem. A saját érdekében. Bármennyire is kötöttem magam a tervemhez, képes lettem volna kipattanni a kocsiból, és kérdőre vonni ŐT.
Feloldottam hát a képernyővédőt, és megnyitottam a kapott levelet.
" Beszélnünk kéne. Tudod, hogy miért"
Ennyi. 5 büdös szó volt, amit Luhan küldött. Netalán... rólam lenne szó? Liyut is csak ő küldte? Szentséges világ, nem, az nem lehet! Remegő kezekkel írtam vissza a választ.
" Nem. Fogalmam sincs"
Tudom, pontosan tudom, hogy mennyire rossz ember vagyok. Hiszen nem lett volna szabad ezt tennem. Nem tartottam tiszteletben a kettejük dolgát. De még csak belegondolnom is rémes volt, hogy mi történik akkor, ha Liyu elmondja neki. Bízok benne, nem erről van szó, csupán nem szeretnék ennél nagyobb gondot okozni. Majd akkor... ha már nem tudnak leszidni miatta.
Oldalra néztem, oda, ahol az előbb még Luhan állt, de meglepődötten vettem észre, hogy senki nincs a parkolóban. Hirtelen az anyós ülésnél lévő ablakot megkopogtatták. Ijedten fordultam oda, de amint megláttam, ki is a "zaklatóm", szám elé tettem kezeimet, és olyan halkan vettem a levegőt, hogy azt hittem megfulladok. Lassan, nagyon lassan lejjebb ereszkedtem az ülésen. Liyu nyitva hagyta az autót (legalább is nem vettem észre, hogy máshogy tett volna), tehát LUHANnak csak egy kézmozdulatától függ, benéz-e a kocsiba vagy nem.
Két kis kézfejével oldalról sötétített magának, és nagy, őzike szemeivel körbepásztázta az autó belsejét. Liyu, hol a manóban vagy?
Féltem. Féltem, hogy megtalál. Hogy félreérti. Hogy újra hazudnom kell neki. Nem volt helyes, hogy bujkálok előle. Az elől a személy elől, aki a legnagyobb becsben tartott. Aki mindig a kedvemben járt. Aki tiszta szívéből szeretett. Aki soha, de soha nem ártott volna nekem.
A bűntudat iszonyatosan mardosni kezdett, esküszöm, azt hittem, a szívem kiszakad a helyéről. Szörnyű érzés volt, hogy gyáva nyusziként meghátráltam. A legjobb barátnőm autójában bujkálok, csak azért, mert nem mertem felvállalni saját magam. Szánalmas vagy, Daiyu! Nem érdemelted meg soha...
-Hahó! - kocogtatta meg az üveget Luhan- Van itt valaki? - édes hangját hallva megborzongtam. A gyönyörtől. Az ő tökéletes hangja volt az egyetlen, ami kitudta ezt belőlem váltani.
Megálljt parancsoltam harsogó gondolataimnak, attól félve, hogy talán azokat is meghallja. Feszülten figyeltem rá, minden mozdulatára. Bármelyik pillanatban kinyithatta volna az ajtót. De nem tette. Túl udvarias, és diszkrét ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Ráadásul Liyu is vissza érkezett. Hallottam aggódó hangját, amitől minden izmom elengedett, és megkönnyebbülten szegtem hátra a fejem.
- Mit csinálsz ott? - kérdezte. Luhan megfordult.
- Írtam neked, és válszoltál. De nem láttam, hogy magaddal vitted volna mobilod- magyarázta.
Liyu fáradtan felnevetett.
- Akkor szerinted ki írt neked vissza? Szerinted rejtegetek valakit a kocsimban? Ezt ugye nem gondoltad komolyan?- próbálta természetesre venni a stílusát, de amennyire hallottam a 9 tonna acélon keresztül, ez nem igazán sikerült neki.
Liyu telefonja hirtelen megrezzent a kezemben. A szívem akkorát dobbant, mint még talán soha. Talán... lehetséges, hogy... Lu barátnőmnek írt? Jó ég, Daiyu, hogy gondolhatsz ilyesmire? Liyu híres színésznő, nyilván rengeteg ismerőse van szerte Kínában, ezer az egyhez, hogy nem Luhantól kapott üzenetet! De akkor ő kinek írt? Talán már is van valakije? Erre a gondolatra kivert a víz. Na jó... meg kell néznem. A saját érdekében. Bármennyire is kötöttem magam a tervemhez, képes lettem volna kipattanni a kocsiból, és kérdőre vonni ŐT.
Feloldottam hát a képernyővédőt, és megnyitottam a kapott levelet.
" Beszélnünk kéne. Tudod, hogy miért"
Ennyi. 5 büdös szó volt, amit Luhan küldött. Netalán... rólam lenne szó? Liyut is csak ő küldte? Szentséges világ, nem, az nem lehet! Remegő kezekkel írtam vissza a választ.
" Nem. Fogalmam sincs"
Tudom, pontosan tudom, hogy mennyire rossz ember vagyok. Hiszen nem lett volna szabad ezt tennem. Nem tartottam tiszteletben a kettejük dolgát. De még csak belegondolnom is rémes volt, hogy mi történik akkor, ha Liyu elmondja neki. Bízok benne, nem erről van szó, csupán nem szeretnék ennél nagyobb gondot okozni. Majd akkor... ha már nem tudnak leszidni miatta.
Oldalra néztem, oda, ahol az előbb még Luhan állt, de meglepődötten vettem észre, hogy senki nincs a parkolóban. Hirtelen az anyós ülésnél lévő ablakot megkopogtatták. Ijedten fordultam oda, de amint megláttam, ki is a "zaklatóm", szám elé tettem kezeimet, és olyan halkan vettem a levegőt, hogy azt hittem megfulladok. Lassan, nagyon lassan lejjebb ereszkedtem az ülésen. Liyu nyitva hagyta az autót (legalább is nem vettem észre, hogy máshogy tett volna), tehát LUHANnak csak egy kézmozdulatától függ, benéz-e a kocsiba vagy nem.
Két kis kézfejével oldalról sötétített magának, és nagy, őzike szemeivel körbepásztázta az autó belsejét. Liyu, hol a manóban vagy?
Féltem. Féltem, hogy megtalál. Hogy félreérti. Hogy újra hazudnom kell neki. Nem volt helyes, hogy bujkálok előle. Az elől a személy elől, aki a legnagyobb becsben tartott. Aki mindig a kedvemben járt. Aki tiszta szívéből szeretett. Aki soha, de soha nem ártott volna nekem.
A bűntudat iszonyatosan mardosni kezdett, esküszöm, azt hittem, a szívem kiszakad a helyéről. Szörnyű érzés volt, hogy gyáva nyusziként meghátráltam. A legjobb barátnőm autójában bujkálok, csak azért, mert nem mertem felvállalni saját magam. Szánalmas vagy, Daiyu! Nem érdemelted meg soha...
-Hahó! - kocogtatta meg az üveget Luhan- Van itt valaki? - édes hangját hallva megborzongtam. A gyönyörtől. Az ő tökéletes hangja volt az egyetlen, ami kitudta ezt belőlem váltani.
Megálljt parancsoltam harsogó gondolataimnak, attól félve, hogy talán azokat is meghallja. Feszülten figyeltem rá, minden mozdulatára. Bármelyik pillanatban kinyithatta volna az ajtót. De nem tette. Túl udvarias, és diszkrét ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Ráadásul Liyu is vissza érkezett. Hallottam aggódó hangját, amitől minden izmom elengedett, és megkönnyebbülten szegtem hátra a fejem.
- Mit csinálsz ott? - kérdezte. Luhan megfordult.
- Írtam neked, és válszoltál. De nem láttam, hogy magaddal vitted volna mobilod- magyarázta.
Liyu fáradtan felnevetett.
- Akkor szerinted ki írt neked vissza? Szerinted rejtegetek valakit a kocsimban? Ezt ugye nem gondoltad komolyan?- próbálta természetesre venni a stílusát, de amennyire hallottam a 9 tonna acélon keresztül, ez nem igazán sikerült neki.
Luhan arca megfeszült, és hátát nekinyomta az ablaküvegnek. Karjai fáradtan ernyedtek le teste mellé. Sugárzott belőle a tétlenség, és hirtelen úgy megsajnáltam, hogy még a sírógörcs is elkapott. Ki kellene pattannom az autóból, szorosan magamhoz ölelni, és elmondani neki mindent... Az elejétől a végéig. Hogy ne eméssze magát, ne legyen kimerült, főleg ne miattam.
- Nem tudom, Liyu...- mondta- Én már tényleg, semmit nem tudok- sóhajtotta hátra szegett fejjel. Ajkaimba haraptam. Ez volt a gyengém. Mindig, ha ezt csinálta, kikényszerített belőlem egy mélyről törő sóhajt.
Barátnőm óvatosan bepillantott a kocsiba a válla mögött, és egy aprót biccentett felém. Megfogta Luhan vállát, és arrébb húzta, oda, ahol már az ablakok be voltak sötétítve. Közelebb másztam, hogy semmiről se maradjak le, és hogy legalább így hallani tudjam a hangját.
- Verd ki a fejedből Daiyut- Liyu hangja átváltott ridegre, amitől még én is összerezzentem- Elmentem hozzá, beszéltem vele, minden úgy van, ahogy mondta neked is. Soha, semmilyen érzelem nem fűzte hozzád!- arcom megfeszült. Kezeim ökölbe szorulva lógtak testem mellett.
Tudtam, hogy csak nekem segít, de így, hogy kívülállóként hallgattam a bődületes nagy szemétségemet, még inkább undorodtam saját magamtól.
Luhan zavart volt. Szinte éreztem, hogy ki- be csukogatja száját, hogy erre nem tud mit mondani. Iszonyatosan megsajnáltam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy kinyissam az ajtót, jó erősen megszorongassam, és elkergetni minden zavaros felhőt a fejünk felől.
De ismét felülkerekedett bennem az ésszerűség, és az elveimhez való hűség, így feszülten figyeltem tovább.
- Ez csak... csak egy félreértés- mondta remegő hangon Luhan. A szívem is belé fájdult.
Liyu zavartan köhintett egyet. Azt hittem egy pillanatra, hogy kiesik a szerepből, de tartotta magát, és ismét egy kő kemény szavakból összerakott mondatot vágott ennek a drága léleknek a fejéhez.
- Csak a pénzed kellett neki! Megszerezte, többé már nincs rád szüksége! Ő is ment a maga útjára, te is kövesd a sajátod! Annyi nő van a világon, akinek csak sóhajtanod kell, és a karjaidba omlik, ne utána áradozz!- kicsit taszítva rajta, barátnőm teljesen az autóhoz nyomta Luhant- Ha nem vagy képes elfelejteni egy olyan szerelmet, amit csak te éreztél, az mind azt bizonyítja, hogy...
Liyu telefonja ekkor hatalmas hangerővel kezdett csörögni a kezemben.
A mai nap másodszorra.
Csakhogy most fogalmam sem volt, ki lehet a vonal túlsó felén. Ijedten dobtam le a készüléket az ülésre, és átpattantam a túloldalra.
- Bocsánat- húzta el a száját Liyu, és gyorsan, futólépésben megkerülte a kocsit. Beült az első ülésbe, hátranyúlt a telefonjáért, és felvette.
- Haló? Igen? Ó, értem... Megtennéd akkor, hogy lemondod a hétvégi sajtótájékoztatót? Nem, Fen, most mondtad, hogy... Rendben, nekem édes mindegy, csak ne sértődjenek meg... Köszönöm, viszlát- és lerakta. Nagyot sóhajtva fordult hátra hozzám, és óvatosan elhúzta a száját.
- Menjünk- suttogtam. Megértően bólintott, és miután intett egyet a még mindig döbbenten álló Luhannak, beletaposott a gázba. A hó ropogva csikordult fel a kerekek alatt, mintha fájna neki a tonnás jármű súlya.
Felmásztam az ülések elől, és hátrafordultam.
Ő még mindig ott állt, azon a helyen, ahol percekkel korábban kitépték a szívét.
Az autó hűlt helyét nézte.
Nem tett semmit, egy helyben állt, és nézett.
Ez volt az utolsó kép, amit láttam, mert Liyu elfordult egy másik utcába.
Hevesen dobogó szívvel ültem vissza a helyemre. Fogalmam sem volt, miért érzek ekkora megkönnyebbülést, amikor ilyen szörnyű dolgot tettem. Nem csak én, hanem még magammal is rángattam valakit!
Talán... a tudat nyugtatott meg, hogy elhitte ezt az egész mesét. Legalább NEKI nem kell majd többet szenvednie. Biztos voltam benne, hogy most összetört, csalódott, és zavart, de el fog felejteni, talál majd egy egészséges lányt, aki nem haldoklik... Családot alapít, és elviszi a kislányát a Tó- hoz.
Ezekre még csak gondolnom is fájt. Leírhatatlanul.
Más ölelte át.
Más adott puszit puha arcára, a másnapi munka túlélési csomagjaként.
Mással kulcsolta össze az ujjait, másnak a haját simogatta meg...
Ziháltan ráztam meg a fejem, és dühösen töröltem le egy kigördülő könnycseppet. Miért? Miért vagyok ilyen gyenge, hogy bármelyik pillanatban, ha eszembe jut, sírva fakadok? Annyira szánalmas ez a viselkedés, hogy kínomban a saját lábamat kezdtem csapkodni.
Anya megmondta, hogy ne kezdjek el vele találkozni. De, persze nem is én lennék Vang Daiyu, ha egyszer is figyelnék rá.
- Hé, nyugodj meg- szólt hátra Liyu- Ne tegyél kárt magadban- húzta össze a szemöldökét, és rosszallóan kezdte csóválni fejét. A visszapillantó tükörben mindent láttam.
- Annyira dühös vagyok magamra- mondtam- Ha nem vagyok ennyire önfejű, akkor nem kellett volna megbántanom senkit sem...
- Ha nem vagy ennyire önfejű, akkor nem éled át ezt a csodálatos pár hetet!- dörgött rám Liyu- Talán először az életben nem az eszedre hallgattál, szereztél tapasztalatokat, de te le akartad zárni, ennyi. Ne rágódj ilyen dolgokon, van elég bajod enélkül is- halvány mosolyt eresztett felém.
Be kell vallanom, igaza volt... A gondok csak most kezdenek súlyosodni, és merő szerencse, hogy nem ködösítette el a szemem (annyira) a rózsaszín köd, hogy ne tudjam tartani magam ahhoz, amit már az egész kapcsoltunk előtt láttam.
Az út további részében nem szólalt meg egyikünk sem. Én a gondolataimba temetkeztem, Liyu meg figyelte fantasztikus városi közlekedést. 20 perc néma csönd után végül már az autó motorjának berregését sem lehetett hallani. Megálltunk az ormótlan, szürke panelházunk előtt. Átvetettem magamon a táskám, és kiszálltam. A vezető oldalához mentem, és megkopogtattam az üveget, hogy barátnőm húzza le az ablakot.
- Köszönöm- suttogtam fáradtan. Teljesen kimerültem, és ez a hangomon is érezhető volt.
- Menjél be, és pihend ki magad, édesem- simította meg a karom Liyu- Holnap délelőtt jövök érted- tette hozzá még mielőtt elfordultam volna. Bólintottam egyet, és úgy tettem, ahogy az előbb mondta. Kihalásztam a kulcsot a táskámból, és felmentem a lakásba. Anya nem volt otthon, így nem vesződtem semmiféle teával. Eldőltem az ágyamon, és azonnal elnyomott az álom...
- Verd ki a fejedből Daiyut- Liyu hangja átváltott ridegre, amitől még én is összerezzentem- Elmentem hozzá, beszéltem vele, minden úgy van, ahogy mondta neked is. Soha, semmilyen érzelem nem fűzte hozzád!- arcom megfeszült. Kezeim ökölbe szorulva lógtak testem mellett.
Tudtam, hogy csak nekem segít, de így, hogy kívülállóként hallgattam a bődületes nagy szemétségemet, még inkább undorodtam saját magamtól.
Luhan zavart volt. Szinte éreztem, hogy ki- be csukogatja száját, hogy erre nem tud mit mondani. Iszonyatosan megsajnáltam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy kinyissam az ajtót, jó erősen megszorongassam, és elkergetni minden zavaros felhőt a fejünk felől.
De ismét felülkerekedett bennem az ésszerűség, és az elveimhez való hűség, így feszülten figyeltem tovább.
- Ez csak... csak egy félreértés- mondta remegő hangon Luhan. A szívem is belé fájdult.
Liyu zavartan köhintett egyet. Azt hittem egy pillanatra, hogy kiesik a szerepből, de tartotta magát, és ismét egy kő kemény szavakból összerakott mondatot vágott ennek a drága léleknek a fejéhez.
- Csak a pénzed kellett neki! Megszerezte, többé már nincs rád szüksége! Ő is ment a maga útjára, te is kövesd a sajátod! Annyi nő van a világon, akinek csak sóhajtanod kell, és a karjaidba omlik, ne utána áradozz!- kicsit taszítva rajta, barátnőm teljesen az autóhoz nyomta Luhant- Ha nem vagy képes elfelejteni egy olyan szerelmet, amit csak te éreztél, az mind azt bizonyítja, hogy...
Liyu telefonja ekkor hatalmas hangerővel kezdett csörögni a kezemben.
A mai nap másodszorra.
Csakhogy most fogalmam sem volt, ki lehet a vonal túlsó felén. Ijedten dobtam le a készüléket az ülésre, és átpattantam a túloldalra.
- Bocsánat- húzta el a száját Liyu, és gyorsan, futólépésben megkerülte a kocsit. Beült az első ülésbe, hátranyúlt a telefonjáért, és felvette.
- Haló? Igen? Ó, értem... Megtennéd akkor, hogy lemondod a hétvégi sajtótájékoztatót? Nem, Fen, most mondtad, hogy... Rendben, nekem édes mindegy, csak ne sértődjenek meg... Köszönöm, viszlát- és lerakta. Nagyot sóhajtva fordult hátra hozzám, és óvatosan elhúzta a száját.
- Menjünk- suttogtam. Megértően bólintott, és miután intett egyet a még mindig döbbenten álló Luhannak, beletaposott a gázba. A hó ropogva csikordult fel a kerekek alatt, mintha fájna neki a tonnás jármű súlya.
Felmásztam az ülések elől, és hátrafordultam.
Ő még mindig ott állt, azon a helyen, ahol percekkel korábban kitépték a szívét.
Az autó hűlt helyét nézte.
Nem tett semmit, egy helyben állt, és nézett.
Ez volt az utolsó kép, amit láttam, mert Liyu elfordult egy másik utcába.
Hevesen dobogó szívvel ültem vissza a helyemre. Fogalmam sem volt, miért érzek ekkora megkönnyebbülést, amikor ilyen szörnyű dolgot tettem. Nem csak én, hanem még magammal is rángattam valakit!
Talán... a tudat nyugtatott meg, hogy elhitte ezt az egész mesét. Legalább NEKI nem kell majd többet szenvednie. Biztos voltam benne, hogy most összetört, csalódott, és zavart, de el fog felejteni, talál majd egy egészséges lányt, aki nem haldoklik... Családot alapít, és elviszi a kislányát a Tó- hoz.
Ezekre még csak gondolnom is fájt. Leírhatatlanul.
Más ölelte át.
Más adott puszit puha arcára, a másnapi munka túlélési csomagjaként.
Mással kulcsolta össze az ujjait, másnak a haját simogatta meg...
Ziháltan ráztam meg a fejem, és dühösen töröltem le egy kigördülő könnycseppet. Miért? Miért vagyok ilyen gyenge, hogy bármelyik pillanatban, ha eszembe jut, sírva fakadok? Annyira szánalmas ez a viselkedés, hogy kínomban a saját lábamat kezdtem csapkodni.
Anya megmondta, hogy ne kezdjek el vele találkozni. De, persze nem is én lennék Vang Daiyu, ha egyszer is figyelnék rá.
- Hé, nyugodj meg- szólt hátra Liyu- Ne tegyél kárt magadban- húzta össze a szemöldökét, és rosszallóan kezdte csóválni fejét. A visszapillantó tükörben mindent láttam.
- Annyira dühös vagyok magamra- mondtam- Ha nem vagyok ennyire önfejű, akkor nem kellett volna megbántanom senkit sem...
- Ha nem vagy ennyire önfejű, akkor nem éled át ezt a csodálatos pár hetet!- dörgött rám Liyu- Talán először az életben nem az eszedre hallgattál, szereztél tapasztalatokat, de te le akartad zárni, ennyi. Ne rágódj ilyen dolgokon, van elég bajod enélkül is- halvány mosolyt eresztett felém.
Be kell vallanom, igaza volt... A gondok csak most kezdenek súlyosodni, és merő szerencse, hogy nem ködösítette el a szemem (annyira) a rózsaszín köd, hogy ne tudjam tartani magam ahhoz, amit már az egész kapcsoltunk előtt láttam.
Az út további részében nem szólalt meg egyikünk sem. Én a gondolataimba temetkeztem, Liyu meg figyelte fantasztikus városi közlekedést. 20 perc néma csönd után végül már az autó motorjának berregését sem lehetett hallani. Megálltunk az ormótlan, szürke panelházunk előtt. Átvetettem magamon a táskám, és kiszálltam. A vezető oldalához mentem, és megkopogtattam az üveget, hogy barátnőm húzza le az ablakot.
- Köszönöm- suttogtam fáradtan. Teljesen kimerültem, és ez a hangomon is érezhető volt.
- Menjél be, és pihend ki magad, édesem- simította meg a karom Liyu- Holnap délelőtt jövök érted- tette hozzá még mielőtt elfordultam volna. Bólintottam egyet, és úgy tettem, ahogy az előbb mondta. Kihalásztam a kulcsot a táskámból, és felmentem a lakásba. Anya nem volt otthon, így nem vesződtem semmiféle teával. Eldőltem az ágyamon, és azonnal elnyomott az álom...
2015. május 22., péntek
8.Fejezet
IXXX
A hűvös, későtavaszi szél ismét megcsapott, és a hideg úgy futott végig a hátamon, hogy azt hittem, kiugrok a bőrömből.
- Daiyu- csóválta meg Luhan a fejét bosszúsan, majd kibújt a kabátjából és a hátamra terítette.
- Meg fogsz fázn....- kezdtem volna, de halkan felnevetve belém fojotta a szót.
-Csak nézd- mondta mosolyogva, s büszkén fordult körbe a pagodában, ami egy vékonyka hídon át vezetett a tó fölött.
Úgy tettem hát, ahogy kérte... Varázslatos hely volt, szent igaz... A víz felszíne lágyan fodrozódott, amint a szellő megcirógatta.
- Mami!- hallottam meg egy kislàny hangját, aki a tó szélén állt. Apró kezében egy elszáradt nádat szorongatott, és fülig érő vigyorral szaladt boldogan mosolygó édesanyja karjaiba.
- Jaj, hát ez gyönyörű!- dicsérte meg lányát. Nem tudtam megállni, hogy halványan el ne mosolyodjak.
- Ha nekem lesz valaha egy kislányom, biztos, hogy el hozom ide- szólalt meg Luhan.
Lassan felém fordult. Szemei vágyakozástól égtek, arca egészen kipirosodott. Lehet, hogy még is ellenkeznem kellet volna, amikor nekem adta a kabátját.
- Jó apa leszel- nevettem fel halkan.
Kezecskéivel közre fogta orcámat, mire én a meglepődöttségtől hátráltam egy lépést. Luhan óvatosan elhúzta a száját.
- Azt mondod?- kérdezte gyengéd, lágy hangom. Illetődve néztem bele nagy, sötét szemeibe. Éreztem, ahogy megrándul a keze a hideg miatt, ezért gyorsan témát váltva lekaptam a hátamról a kabátját.
- Jéggé fagysz itt nekem- bújtattam bele- Mennjünk vissza az épületbeee- kérleltem. Hitetlenkedve felnevetett.
- Igazán ügyes...- mondta, miközben összekulcsolta ujjainkat. Éreztem, hogy testem teljes egészét átjárja a melegség. Amit Ő váltott ki. A szerelmével...
XXX
A tó befagyott jegén néhányan korcsolyáztak, de a legtöbben csak fényképezték a természeti jelenséget.
A hűvös, későtavaszi szél ismét megcsapott, és a hideg úgy futott végig a hátamon, hogy azt hittem, kiugrok a bőrömből.
- Daiyu- csóválta meg Luhan a fejét bosszúsan, majd kibújt a kabátjából és a hátamra terítette.
- Meg fogsz fázn....- kezdtem volna, de halkan felnevetve belém fojotta a szót.
-Csak nézd- mondta mosolyogva, s büszkén fordult körbe a pagodában, ami egy vékonyka hídon át vezetett a tó fölött.
Úgy tettem hát, ahogy kérte... Varázslatos hely volt, szent igaz... A víz felszíne lágyan fodrozódott, amint a szellő megcirógatta.
- Mami!- hallottam meg egy kislàny hangját, aki a tó szélén állt. Apró kezében egy elszáradt nádat szorongatott, és fülig érő vigyorral szaladt boldogan mosolygó édesanyja karjaiba.
- Jaj, hát ez gyönyörű!- dicsérte meg lányát. Nem tudtam megállni, hogy halványan el ne mosolyodjak.
- Ha nekem lesz valaha egy kislányom, biztos, hogy el hozom ide- szólalt meg Luhan.
Lassan felém fordult. Szemei vágyakozástól égtek, arca egészen kipirosodott. Lehet, hogy még is ellenkeznem kellet volna, amikor nekem adta a kabátját.
- Jó apa leszel- nevettem fel halkan.
Kezecskéivel közre fogta orcámat, mire én a meglepődöttségtől hátráltam egy lépést. Luhan óvatosan elhúzta a száját.
- Azt mondod?- kérdezte gyengéd, lágy hangom. Illetődve néztem bele nagy, sötét szemeibe. Éreztem, ahogy megrándul a keze a hideg miatt, ezért gyorsan témát váltva lekaptam a hátamról a kabátját.
- Jéggé fagysz itt nekem- bújtattam bele- Mennjünk vissza az épületbeee- kérleltem. Hitetlenkedve felnevetett.
- Igazán ügyes...- mondta, miközben összekulcsolta ujjainkat. Éreztem, hogy testem teljes egészét átjárja a melegség. Amit Ő váltott ki. A szerelmével...
XXX
A tó befagyott jegén néhányan korcsolyáztak, de a legtöbben csak fényképezték a természeti jelenséget.
Nagyot szippantottam, és remegő lábbakkal léptem a hóval borított hídra. Lépteim alatt ropogott a még mindig hulló fehér varázs. Mellkasom elnehezült, és nehezebben vettem a levegőt, amint eszembe jutottak a régi emlékek. Arcomon lassan legördült egy könnycsepp, mely szinte égette azt. Kabátom ujjával gyorsan letöröltem gyengeségem jelét, és beléptem a pagodába. Lassan, nagyon lassan körbefordultam. Szinte láttam magam előtt az egy hónapja történt eseményeket. A szívem szorító érzése ellenére halványan elmosolyodtam. Soha, senkit nem szerettem annyira mint Luhant. És bár tudom, hogy szörnyű dolgot tettem vele, biztos voltam benne, hogy így sérül a legkevesebbet. Nekem pedig ez volt a legfontosabb. Ha valakit szeretünk, akkor Őt meg kell védenünk, nem? Nos, én ezért voltam boldog. Mert megvédtem.
Kiléptem a pagoda alól és a tó partján találtam magam, amit elterített a frissen esett, puha hó.
Leguggoltam, és a hidegtől már vöröslő ujjaimmal otthagytam a jelet...
Igen, a keresztet.
Felállni azonban már nem tudtam. A lábaim remegtek, és a hirtelen jött bűntudat is eszeveszettül mardosni kezdett.
Szemeimet lehunytam. Én nem akartam neki rosszat. Most már Liyu is tudja. Én... nekem az a legfontosabb, hogy Luhan boldog legyen. Így majd az lesz. El fog felejteni... El kell felejtenie....
Alig bírtam visszatartani könnyeimet, melyek forrón mardosták belülről pilláimat. Ha itt roppanok össze, mindenki előtt, abból semmi jó nem sülne ki. Különben is... Még annyi hely van, ahová el kell mennem. Nem sírhatom el magam mindenhol, mert azt, akit még az életemnél is jobban szeretek, elengedtem.
- Daiyu- simította meg Liyu a vállam hátulról- Minden rendben?- kérdezte óvatosan.
Egyetlen barátnőm kísért el ide. A TÓhoz. Mióta tudja, hogy mi is történik valójában velem, nem enged le egyedül sehova. Megígérte, hogy csendben vár, és nem szól egy szót sem amíg "megemlékezek", de nem hagy magamra egy percre sem. És azért én szívből hálás voltam.
- Nem...- ráztam meg a fejem, és a kínzó belső érzés ellenére, de valahogy felálltam.
- Nekem máshogy tűnik- mosolyodott el szomorúan Liyu. Belém karolt és együtt tértünk vissza az út mellett parkoló autójához. Beültem a hátsó ülésre, ahol az ablaküveg sötétített volt. Ugyan is, mielőtt barátnőm hazavitt volna, meg kellett állnunk a stúdiónál. Valamit ott felejtett még délelőtt, amikor a közös részeket forgatták. Most azonban Luhannak volt csak felvétele, és nem szerettem volna, ha kolléganője járművében meglát engem.
- Akkor várj meg itt- parkolt le Liyu a hátsó bejáratnál, és a kezembe nyomta a telefonját- Ha bármi történne, nyomd meg hosszan az 1-est- mosolygott, és kiszállt. Szemöldök ráncolva forgattam meg kezeim között a készüléket. Valami csúcstechnológiával fejlesztett, vadonat új szerkezet volt. Csak telefonszámok voltak benne, semmi más. Se fényképek, se jegyzetek, se játékok. Furcsa... Ha nekem lenne ilyen mobilom, biztos tele lenne mindenféle alkalmazással. Vállamat megvonva ejtettem ölembe a telefont, és fejemet az ablakpárkánynak hajtva kinéztem.
Bár ne tettem volna...
Felállni azonban már nem tudtam. A lábaim remegtek, és a hirtelen jött bűntudat is eszeveszettül mardosni kezdett.
Szemeimet lehunytam. Én nem akartam neki rosszat. Most már Liyu is tudja. Én... nekem az a legfontosabb, hogy Luhan boldog legyen. Így majd az lesz. El fog felejteni... El kell felejtenie....
Alig bírtam visszatartani könnyeimet, melyek forrón mardosták belülről pilláimat. Ha itt roppanok össze, mindenki előtt, abból semmi jó nem sülne ki. Különben is... Még annyi hely van, ahová el kell mennem. Nem sírhatom el magam mindenhol, mert azt, akit még az életemnél is jobban szeretek, elengedtem.
- Daiyu- simította meg Liyu a vállam hátulról- Minden rendben?- kérdezte óvatosan.
Egyetlen barátnőm kísért el ide. A TÓhoz. Mióta tudja, hogy mi is történik valójában velem, nem enged le egyedül sehova. Megígérte, hogy csendben vár, és nem szól egy szót sem amíg "megemlékezek", de nem hagy magamra egy percre sem. És azért én szívből hálás voltam.
- Nem...- ráztam meg a fejem, és a kínzó belső érzés ellenére, de valahogy felálltam.
- Nekem máshogy tűnik- mosolyodott el szomorúan Liyu. Belém karolt és együtt tértünk vissza az út mellett parkoló autójához. Beültem a hátsó ülésre, ahol az ablaküveg sötétített volt. Ugyan is, mielőtt barátnőm hazavitt volna, meg kellett állnunk a stúdiónál. Valamit ott felejtett még délelőtt, amikor a közös részeket forgatták. Most azonban Luhannak volt csak felvétele, és nem szerettem volna, ha kolléganője járművében meglát engem.
- Akkor várj meg itt- parkolt le Liyu a hátsó bejáratnál, és a kezembe nyomta a telefonját- Ha bármi történne, nyomd meg hosszan az 1-est- mosolygott, és kiszállt. Szemöldök ráncolva forgattam meg kezeim között a készüléket. Valami csúcstechnológiával fejlesztett, vadonat új szerkezet volt. Csak telefonszámok voltak benne, semmi más. Se fényképek, se jegyzetek, se játékok. Furcsa... Ha nekem lenne ilyen mobilom, biztos tele lenne mindenféle alkalmazással. Vállamat megvonva ejtettem ölembe a telefont, és fejemet az ablakpárkánynak hajtva kinéztem.
Bár ne tettem volna...
2015. április 4., szombat
7. Fejezet
- Ssss!- simította meg a hajam Liyu- Héé...- farzsebébe nyúlt, majd előhalászott egy papír zsebkendőt, és kezembe gyűrte- Nyugodj meg... aztán mondd el, hogy mi történt...- könnyektől áztatott arcommal felnéztem rá. Arca gondterhelt volt, szemeiben értetlenség és félelem csillogott. Óvatosan bólintottam egyet, majd elfordultam, és kifújtam az orrom. Karommal letöröltem arcomat, felálltam a földről, és leültem a régi, elnyűtt kanapénkra. Intettem barátnőmnek, hogy foglaljon helyet mellettem.
- Szóval...- fogtam meg két kezét- Tavaly kezdődött az egész... Egyik nap rosszul lettem. Nem foglalkoztunk vele különösebben, mert anya is fejfájós, azt gondoltuk, hogy a front miatt van... De aztán...- nagyot sóhajtottam- Éreztem, hogy valami nincs rendben... Egyre gyakrabban lettem rosszul, mindig hosszabb ideig, mint előtte... Beszéd közben nem jutottak eszembe szavak, elkezdtem valamit mondani, és nem tudtam, miről magyarázok! Aztán... aztán az egyik ilyen "rosszullét" az utcán jött rám... Szabályos roham volt... Nem is tudom, hogy mi történt pontosan, mert... nos hát... annyit érzékeltem, hogy forog velem a világ, és minden sötétedik körülöttem... A kórházban ébredtem, és az első dolog, amit láttam, az anya zokogó arca volt...- lopva Liyura pillantottam. Most jött a dolog csúnya része- Rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam...- mondtam alig hallhatóan. Barátnőm szája elé kapta kezét. Tisztán láttam a szemében a bűntudatot.
- Én.. én... nekem erről... fogalmam sem volt...- kereste a szavakat- Istenem Daiyu... annyira sajnálom...
- Nem tudhattad- mosolyogtam rá halványan- Senki nem tudja...
Na erre a mondatomra éreztem, hogy minden idegszála megfeszül.
- Úgy érted..., hogy...?- nézett rám kérdőn.
- Úgy értem, rajtad kívül senki.... még Luhan se...- hajtottam le a fejem. Gondolom, most állt benne össze a kép. Láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik. Tudtam, hogy most sajnál engem, talán némi szánalom is vegyült érzéseibe, de ezért nem hibáztathatom. Mindenki szánja azokat, akiken nem lehet segíteni.
- Miért pont most?- kérdezte, aztán, látva értelmet arcomat, hozzá tette- Miért pont most szakítottál vele?
- Uhh...- húztam el a szám. A betegségemet egész jól fogadta, de ezután a hír után nem tudom, milyen reakcióra számítsak- Tudod... nagyon későn vették észre, hogy mi is a bajom...- mondtam- És hát... pénz szűkében el kellett vetnünk a sugár,- és kemokezelések lehetőségét... Csak a gyógyszerekben bízhattunk... De... éreztem, hogy kevés esélyem van... és még mielőtt megkaptuk volna a hírt... kitaláltam a mesét, amivel...- a torkomban lévő gombóc egyre nőtt, így nyelnem kellet egyet- amivel bár összetörtem a szívét..., de tudom, hogy majd átvészeli... és talál magának egy olyan nőt, akit ugyan úgy a tenyerén hordoz, mint engem...
- Milyen hír?- Liyu mindig a lényeget szűri ki...
- Legfeljebb Két Hetem van- barátnőm megmerevedett. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítéseibe kerül, hogy ne sírja el magát. Percekig küzdött magában, végül teljes erőből átölelt és csak ennyit suttogott a fülembe:
- Nagyon... nagyon erős lány vagy, Daiyu.... A példaképem lettél...
- Szóval...- fogtam meg két kezét- Tavaly kezdődött az egész... Egyik nap rosszul lettem. Nem foglalkoztunk vele különösebben, mert anya is fejfájós, azt gondoltuk, hogy a front miatt van... De aztán...- nagyot sóhajtottam- Éreztem, hogy valami nincs rendben... Egyre gyakrabban lettem rosszul, mindig hosszabb ideig, mint előtte... Beszéd közben nem jutottak eszembe szavak, elkezdtem valamit mondani, és nem tudtam, miről magyarázok! Aztán... aztán az egyik ilyen "rosszullét" az utcán jött rám... Szabályos roham volt... Nem is tudom, hogy mi történt pontosan, mert... nos hát... annyit érzékeltem, hogy forog velem a világ, és minden sötétedik körülöttem... A kórházban ébredtem, és az első dolog, amit láttam, az anya zokogó arca volt...- lopva Liyura pillantottam. Most jött a dolog csúnya része- Rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam...- mondtam alig hallhatóan. Barátnőm szája elé kapta kezét. Tisztán láttam a szemében a bűntudatot.
- Én.. én... nekem erről... fogalmam sem volt...- kereste a szavakat- Istenem Daiyu... annyira sajnálom...
- Nem tudhattad- mosolyogtam rá halványan- Senki nem tudja...
Na erre a mondatomra éreztem, hogy minden idegszála megfeszül.
- Úgy érted..., hogy...?- nézett rám kérdőn.
- Úgy értem, rajtad kívül senki.... még Luhan se...- hajtottam le a fejem. Gondolom, most állt benne össze a kép. Láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik. Tudtam, hogy most sajnál engem, talán némi szánalom is vegyült érzéseibe, de ezért nem hibáztathatom. Mindenki szánja azokat, akiken nem lehet segíteni.
- Miért pont most?- kérdezte, aztán, látva értelmet arcomat, hozzá tette- Miért pont most szakítottál vele?
- Uhh...- húztam el a szám. A betegségemet egész jól fogadta, de ezután a hír után nem tudom, milyen reakcióra számítsak- Tudod... nagyon későn vették észre, hogy mi is a bajom...- mondtam- És hát... pénz szűkében el kellett vetnünk a sugár,- és kemokezelések lehetőségét... Csak a gyógyszerekben bízhattunk... De... éreztem, hogy kevés esélyem van... és még mielőtt megkaptuk volna a hírt... kitaláltam a mesét, amivel...- a torkomban lévő gombóc egyre nőtt, így nyelnem kellet egyet- amivel bár összetörtem a szívét..., de tudom, hogy majd átvészeli... és talál magának egy olyan nőt, akit ugyan úgy a tenyerén hordoz, mint engem...
- Milyen hír?- Liyu mindig a lényeget szűri ki...
- Legfeljebb Két Hetem van- barátnőm megmerevedett. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítéseibe kerül, hogy ne sírja el magát. Percekig küzdött magában, végül teljes erőből átölelt és csak ennyit suttogott a fülembe:
- Nagyon... nagyon erős lány vagy, Daiyu.... A példaképem lettél...
xxx
Nem csoda, hogy anya frászt kapott, amikor meglátott... Vigyorogtam, mint a tejbetök.
- Jézusom... Mi történt?- dobta anya a vállára az addig a kezében lévő konyharuhát.
- Semmii- szökkentem egyet- Nem fogod elhinni mi történt- trilláztam. Arca kisimult, és megjelentek oly rég nem látott nevetőráncai.
- Na... jól sikerült a randevú?
- Anyaaa- nevettem fel- Az randi! A randevú olyan... régimódi..- huppantam le a konyhában az asztal mellett álló székemre.
- Régimódi anyával élsz- kacagott anya is, majd vissza állt mosogatni- Mi történt?- pillantott hátra- Csak nem szerelmes a kisasszony?- húzta kaján vigyorra a száját.
Kihúztam magam, és még szélesebben vigyorogtam.
- Lehet- nyújtottam ki a karom.
- Biztos- nevetett fel anya megint. Nem is emlékszem már, mikor volt utoljára, hogy csak mosolyogni láttam. Nevetni pedig... még talán akkor, amikor apa is velünk élt- Jót tesz neked ez a fiú- mondta, miközben kifújt egy tincset a szeme elől.
Éreztem, hogy elönt a boldogság.
- Megcsókolt- böktem ki végül. Anya 180 fokos fordulatot vett maga körül.
- A-..öhm...- nem tudott mit mondani, csak krákogott- Visszavonom, amit az előbb mondtam- húzta össze a szemöldökét.
- Ha nem rángatsz magaddal aznap, talán sosem ismerem meg... és most nem mosolyognál... Tudod te, milyen rég óta vagyunk búskomorak? Mind a ketten csak azon aggódunk, hogy mi lesz majd, holnap, vagy egy hét múlva... De most, hogy van nekem Luhan, ha csak 2 percig is, de legalább tudtuk élvezni a jelen gyönyörét...- álltam fel, majd megöleltem teljesen ledöbbent anyukámat- Köszönöm...- suttogtam...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)