6. Fejezet

Hazafele meglehetősen lassan mentem, direkt gyalog, hogy át tudjam gondolni a dolgokat. Ez már tényleg az utolsó napjaim egyike. Akár ebben a percben össze eshetek és akkor.... Nem, azt nem szabad. Végig kell  járnom a listát, meg kell jelölnöm és utána tessék, itt vagyok. De előtte nem! Ezt elhatároztam. Márpedig amit Vang Daiyu elhatároz, azt ha törik, ha szakad véghez is viszi.
Haza érve anyát nem találtam a lakásban, egy cetlit hagyott maga után a kopott konyhaasztalon.
"El kellett mennem elintézni valamit, majd este jövök. Ha éhes vagy, találsz egy kis tésztát, azt megeheted. Puszillak: Anya"
Felnéztem a falon vadul ketyegő órára, és nagyot sóhajtva konstatáltam, hogy dél múlt 20 perccel. A hasam egy nagyot kordult, mire automatikusan oda kaptam a kezem. Hűtő híján anya csak egy helyre tehette az előbb említett ételt. Még pedig az ablak melletti szekrénybe. Elővettem hát két pálcikát és vadul neki láttam az étkezéshez. Gyorsan bepusziltam a tésztát, és miután elpakoltam magam után, a szobámba mentem.
Lehajoltam az ágyamhoz, és alá nyúltam. Előhalásztam egy kis, fekete dobozkát, aminek a kulcsát egy láncon hordtam a nyakamban. Lecsatoltam magamról és a kulcsot a zárba helyeztem, majd elfordítottam azt.
Éreztem, hogy nem bírom ki sírás nélkül, de nem tudtam megállni, hogy ne vegyem a kezembe a képeket. Luhan nagyon szeretett fotózkodni, és nem egyszer készítettünk közös fotókat, amiket elő hivatott nekem, mivel nem volt okos telefonom, amire át tudta volna küldeni.
Az első kép azon a napon készült, amikor össze jöttünk. Este meghívott egy forró csokira, és nem tudta kihagyni a selfiet. Azt mondta, minden percet, amit velem tölt el, meg akar örökíteni. Így hát hagytam magam.

xxx

- Ez az első elölkamerás képed?- kérdezte hitetlenkedve, mire félve bólintottam.

- Ilyen régimódi vagyok- kortyoltam bele a forró italba, ami melegséggel töltötte el a testemet. Lehet, hogy nem is a csoki miatt éreztem hirtelen annyira forrónak a levegőt, hanem attól, mellettem sétált a tökéletes barátom, puha kis kezével az enyémet fogva. 

- Nem vagy régimódi- nevetett fel Luhan- Csak különleges. Nekem épp ezért tetszettél meg. Mert nem vagy az a tömeg gyártott típus- pillantott rám, és megdobott egy félmosollyal, amitől azonnal elpirultam és elkaptam a fejem.

- Nekem... haza kéne mennem- motyogtam végül- Anya már biztos aggódik.

- Rendben, elkísérlek- ajánlotta fel azonnal. Megállt bennem az ütő. Nem tudhatja meg, hogy hol lakok. Az túl veszélyes lenne a későbbiekben. De nem mondhatom meg neki, hogy, figyelj, bár a barátom vagy ( még meg kell szoknom ezt a szót, nagyon tetszik), nem mondhatom meg, hogy hol lakok, mert ha majd eljön az ideje, és kilépek az életedből, nem kell, hogy tudd, hol éltem.

- Azt nem tartom jó ötletnek- mondtam halkan.

- Daiyu- állt meg, és szembe fordított magával- Ne mondd, hogy nem tudhatom meg, hogy hol laksz. Ha bármi történne, muszáj tudnom... Megérted, ugye?

Lassan bólintottam.

- Akkor gyere- ragadtam meg a kezét, és húzni kezdtem magam után. Így érkeztünk meg a TÉRhez. 

- Innen haza találok- fordultam meg mosolyogva.

- Naa, miért nem mehetek fel?- kérdezte elszontyolodva.

- Azért, mert ott még nem tart a kapcsolatunk- vágtam rá. Egy percig csöndben fürkészte az arcom, aztán hirtelen magához rántott.

- Itt már tart a kapcsolatunk?- kérdezte hihetetlenül édesen, majd.... Nem is tudom, olyan gyorsan történt az egész, meg őszintén megvallom, kicsit szégyellem is, de... huhh.. Szóval újdonsült barátom megcsókolt. Nem volt benne semmi erőszak, olyan gyengéden tette ajkait az enyémre, hogy nem is éreztem mér, csak annyit, hogy elönt a forróság, és iszonyat égni kezd az arcom.

- Luhan- löktem el magamtól, és azonnal lesütöttem a szemem.

- Ne-ne-ne haragudj- fogta meg két kis arcocskáját- Nem tudom, mi velem. Kérlek szépen, ne haragudj...

Lassan, nagyon lassan felnéztem rá. A szám szélét rágva egy kis idő után erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- Mennem kell- láttam, hogy elönti őt a kétségbe esés- Holnap találkozunk- tettem hozzá, majd sarkon fordultam, és mielőtt reagálni tudott volna, elillantam, akár a szél.

xxx

A könyökömmel letöröltem egy kibuggyant könnycseppet.

- Te jó ég- nevettem fel keserűen, megpillantva a következő képet. Lapoztam volna tovább, amikor esze veszett kopogás ütötte meg a fülem. Valaki úgy dörömbölt az ajtón, mintha be akarná törni. Ijedten pattantam fel és halkan futottam az ajtóhoz. Kilestem az ajtón, és azt hittem, nem hiszek a szememnek. 

- Daiyu! Tudom, hogy itt vagy! Azonnal engedj be!- verte meg újból az ajtót... Liyu. Nagyot nyeltem. Vajon hogy talált meg? 

- Mit akarsz?- kérdeztem óvatosan.

- Beszélnünk kell!- jelentette ki- Luhanról...

Amint kimondta ezt a nevet, azonnal kinyitottam az ajtót. Liyu szó szerint beesett a lakásba. Lerúgta magáról a cipőjét és betrappolt a nappalinak nem éppen mondható helységbe. Csípőre tette a kezét és idegesen fordult felém.

Arca aggodalmat, dühöt és tehetetlenséget sugallt. Rossz előérzetem támadt...

- Tudod te, hogy mit tettél VELE?- szegezte nekem a kérdést- Tönkretetted! 

Az oldalamba szúró fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. Valami történt az én drága Luhanommal és miattam...

- Mit... csináltam?- kérdeztem halkan.

Liyu szomorúan csóválta a fejét.

- Miután ma megjelentél, nem tudott koncentrálni a forgatáson. Elengedtek minket, én pedig kikérdeztem, hogy miért ilyen letört. Ahh, Daiyu, én nem értem, hogy tehettél vele ilyet? Hogy szakíthattál vele így? Te voltál a mindene! Olyan jól megvoltatok egymással, titeket egymásnak teremtett az ég... MIÉRT?- ült le a fotelbe.

Lehunytam a szemeimet és mély levegőt vettem. 

- Mert halálos beteg vagyok- üvöltöttem zokogva Liyunak. A lábaim remegni kezdtek, én pedig a földre rogytam.

Ezt az egészet még csak kimondani is iszonyat fájt... 

És most, hogy Liyu is tudja, nem tudom mi lesz... 

A szememet elborították a könnyek, és csak annyit éreztem, hogy a barátnőm ( azt hiszem, mondhatom annak) leguggol mellém, és átölel. 

Igen...

Tudtam, hogy benne megbízhatok...