Nagy fordulóponthoz érkeztem, illetve nem is én, hanem az egész blog. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép számban fogja majd érdekelni az olvasókat ez a történet, leírhatatlanul hálás vagyok! :)
Véleményeket azonban csak nagyon gyér számban kapok, talán ez az oka annak, hogy ilyen ritkásan hozom az új részeket. Ha nincs visszajelzés, akkor inspiráció sem nagyon, tehát arra kérlek titeket, hogy néhány sort biggyesszetek oda a fejezetek végéhez, vagy írjatok nekem a személyesen, de már lassan kétségbeejtő, hogy nem kapok kommenteket. Aki hozzám hasonlóan ír, az tudja, hogy mennyire fontos az olvasó reakciója.
Iszonyat hálás lennék, tényleg :)
Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a tizedik fejezet.
Általában az ember egy ilyen izgalmakkal teli nap után álmodni szokott. Valami szépet, valami olyasmit, ami erőt ad neki, bátorítja arra, hogy küzdjön tovább. Ám velem nem történt semmilyen varázslatos dolog. Reggel anya ébresztett, amikor belopózott egy csésze gőzölgő teával a szobámba, hogy letegye a kis asztalomra. Talpai alatt megcsikordult a régi padló.
- Jó reggelt!- mosolygott rám kedvesen- Nem akartalak felébreszteni, csak féltem, hogy mire a konyhába mennél, kihűl- arca fáradt volt, valószínűleg este későn ért haza, és ma is korán kelhetett. A piacon segít a ház közös képviselőjének kipakolni a standot, és az árut elrendezni. Cserébe nem kapcsolják ki éjszaka a fűtést a lakásban.
- Jó reggelt- nyitottam ki óvatosan a szemem. A szobámban félhomály uralkodott, az a kevéske fény is a nappaliból szűrődött be, gondolom az anya által meggyújtott gyertyának köszönhetően. Az ablakomon nem volt függöny, de kint még olyan sötét volt, hogy csak az utcai lámpák világíthattak volna be. Ha lettek volna...
- Mennyi az idő?- kérdeztem. Anya felhúzta a pulóvere ujját, és az ajtó felé fordította, hogy ki tudja venni a régi, kopott karórája mutatóit.
- Háromnegyed hat- húzta el a száját- El fogok késni- indult ki, de hirtelen megállt, és hozzám battyogott. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, és most már tényleg kiment, maga mögött pedig behajtotta az ajtót.
Egy kicsit elmerengtem azon, hogy mi lesz ezután anyával? Mindig csak Luhanra gondoltam, vagy saját magamra, pedig ő fog a legjobban szenvedni. Elvesztette a férjét, és most az egyszem lányát is el kell engednie. Nincsen más ehhez fogható érzés, amit az anyukád iránt érzel. Ez egy olyan különleges kötelék, ami rettentően mély, és sosem szakad el, vezessen bárhova is az út. Az én anyukám mindig mellettem volt. Mindig támogatott, segített nekem, és ami a legfontosabb... mindennél jobban, feltétel nélkül szeretett.
Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és leemeltem róla a teásbögrét. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, és mosolyogva konstatáltam, hogy a kedvencemet, babmuszos zöld teát készítette. Ez is az anyukák egyik fő jellemzője. Kérdés nélkül tudják, melyik a legkedveltebb italod, a kedvenc színed, vagy hogy éppen melyik filmet szeretnéd nézni.
Még mielőtt jobban elérzékenyültem volna, kikászálódtam az ágyból, és az apró fürdőszoba felé vettem az irányt. A lakásban ez volt az egyetlen helység, ahol volt villany, így megnyomtam a sárgás színű kapcsolót, és hagytam, hogy a fény lassan belepje a teret. Kezeimet a mosdókagylóra támasztottam, és belenéztem a tükörbe. Nem láttam mást, csak egy rémült lányt, aki egy, benne már nagyon régóta megfogalmazódott kérdést tesz fel magának.
"Jól döntöttem?"
Jól döntöttem, amikor elkísértem anyát aznap? Amikor elfogadtam Luhant érzéseit? Amikor összetörtem a szívét egy hazug életképpel, amit azért hoztam létre, hogy Ő ne sérüljön annyira? Pontosan tudtam, hogy a betegségem halálos, én mégis kihasználtam egy embert, darabokra téptem a lelkét, pedig azt hitte, boldog vagyok mellette. Tulajdonképpen miért is nem mondtam el neki? Féltem, hogy megsajnál, és esetleg segíteni fog? A francba is, féltettem a büszkeségem! Igen, ez az, ami miatt most ilyen mélyre süllyedtem! Azt hittem, helyesen cselekedtem, de valójában saját magamat védtem leírhatatlanul önző módon. Mindenem elvették, amim csak volt! Évekkel ezelőtt az apukámat, a barátaimat, az egészségemet, már csak a napjaim maradtak, amiket magamnak akartam! Egy önző, szánalmomra se méltó ember vagyok...
Ujjaim egyre szorosabban ölelték körül a mosdókagylót, miközben az arcomon lassan végigfolyt egy hatalmas, forró könnycsepp. Idegesen töröltem le bal kezemmel. Megnyitottam a csapot, és a jéghideg vízbe temettem orcáimat. A folyadék kellemesen hűsítő volt, egy kicsit meg is nyugodtam. Mérhetetlen szégyenérzetem azonban nem akarta elhagyni a testem, belülről égetett, markolászta a szívem, és minden egyes lélegzetvételem után egyre nehezebbnek éreztem a tüdőm. Kitántorogtam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem tudom, meddig bámultam meredten magam elé, mert a legközelebbi emlékem annyi, hogy kopognak az ajtón. Kinéztem a velem szemben lévő ablakon, és döbbenten tapasztaltam, hogy kivilágosodott, és a falon ketyegő órára pillantva rájöttem, hogy fél tíz a pontos idő. Biztos Liyu érkezett meg.
Felálltam tehát eddigi ülőhelyemről, és kinyitottam a bejárati ajtót. Csakugyan barátnőm volt az, aki ebben a pillanatban be is lépett a lakásba. Arcomra erőltettem egy mosolyt, és már emeltem is a fogasról a kabátom.
- Ma megyünk a Parkba, igaz?- kérdezte Liyu, miközben én cipőmbe bújtam.
- Uhum- biccentettem egyet. Istenem... a Park... Mennyire szerettem oda menni Vele, kézen fogva, a jövőn merengve. Mindig mesélt a forgatásról, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, néha- néha még a Koreában töltött éveiről is szót ejtett. Én pedig lenyűgözve néztem, és hallgattam angyali hangját. Szerettem, ha csak úgy mondja, hogy milyen napja volt. Nem kellett rendkívüli dolgokat tennie, hogy levegyen a lábamról.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és néma csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Csak Liyu magassarkújának kopogása hallatszott, semmi egyéb. Az autóban is kerültem barátnőm tekintetét. Fejemet az ablaknak támasztottam, és néztem a mellettem elsuhanó város körvonalait. A tüdőm ismét szorítani kezdett. Jóval erősebben, mint reggel. Elhúztam a szám, és lehúztam a kabátom zipzárját. Egy kicsit enyhült a fájdalom, így fojtattam tovább a nézelődésem.
- Jól vagy?- kérdezte aggódóan Liyu, mire bólintottam.
- Igen...- ekkor megpillantottam a Park sziluettjét- Itt vagyunk- suttogtam. Amint megállt az autó, azonnal kipattantam belőle, és mint egy megvadult beteg, futni kezdtem a bejárat irányába. A mellkasom égett, levegőt alig kaptam, a fejembe pedig szörnyű fájdalom hasított. Arcomra fagyott a mosoly, és tüdőmhöz kapva rogytam össze.
- Úristen! DAIYU!- hallottam még Liyu fakó hangját. Látásom elhomályosult, már csak annyit érzékeltam, hogy egy barátnőmhöz hasonló alakú lány fut felém.
Ezután körülölelt
a
néma
csend
.
Általában az ember egy ilyen izgalmakkal teli nap után álmodni szokott. Valami szépet, valami olyasmit, ami erőt ad neki, bátorítja arra, hogy küzdjön tovább. Ám velem nem történt semmilyen varázslatos dolog. Reggel anya ébresztett, amikor belopózott egy csésze gőzölgő teával a szobámba, hogy letegye a kis asztalomra. Talpai alatt megcsikordult a régi padló.
- Jó reggelt!- mosolygott rám kedvesen- Nem akartalak felébreszteni, csak féltem, hogy mire a konyhába mennél, kihűl- arca fáradt volt, valószínűleg este későn ért haza, és ma is korán kelhetett. A piacon segít a ház közös képviselőjének kipakolni a standot, és az árut elrendezni. Cserébe nem kapcsolják ki éjszaka a fűtést a lakásban.
- Jó reggelt- nyitottam ki óvatosan a szemem. A szobámban félhomály uralkodott, az a kevéske fény is a nappaliból szűrődött be, gondolom az anya által meggyújtott gyertyának köszönhetően. Az ablakomon nem volt függöny, de kint még olyan sötét volt, hogy csak az utcai lámpák világíthattak volna be. Ha lettek volna...
- Mennyi az idő?- kérdeztem. Anya felhúzta a pulóvere ujját, és az ajtó felé fordította, hogy ki tudja venni a régi, kopott karórája mutatóit.
- Háromnegyed hat- húzta el a száját- El fogok késni- indult ki, de hirtelen megállt, és hozzám battyogott. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, és most már tényleg kiment, maga mögött pedig behajtotta az ajtót.
Egy kicsit elmerengtem azon, hogy mi lesz ezután anyával? Mindig csak Luhanra gondoltam, vagy saját magamra, pedig ő fog a legjobban szenvedni. Elvesztette a férjét, és most az egyszem lányát is el kell engednie. Nincsen más ehhez fogható érzés, amit az anyukád iránt érzel. Ez egy olyan különleges kötelék, ami rettentően mély, és sosem szakad el, vezessen bárhova is az út. Az én anyukám mindig mellettem volt. Mindig támogatott, segített nekem, és ami a legfontosabb... mindennél jobban, feltétel nélkül szeretett.
Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és leemeltem róla a teásbögrét. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, és mosolyogva konstatáltam, hogy a kedvencemet, babmuszos zöld teát készítette. Ez is az anyukák egyik fő jellemzője. Kérdés nélkül tudják, melyik a legkedveltebb italod, a kedvenc színed, vagy hogy éppen melyik filmet szeretnéd nézni.
Még mielőtt jobban elérzékenyültem volna, kikászálódtam az ágyból, és az apró fürdőszoba felé vettem az irányt. A lakásban ez volt az egyetlen helység, ahol volt villany, így megnyomtam a sárgás színű kapcsolót, és hagytam, hogy a fény lassan belepje a teret. Kezeimet a mosdókagylóra támasztottam, és belenéztem a tükörbe. Nem láttam mást, csak egy rémült lányt, aki egy, benne már nagyon régóta megfogalmazódott kérdést tesz fel magának.
"Jól döntöttem?"
Jól döntöttem, amikor elkísértem anyát aznap? Amikor elfogadtam Luhant érzéseit? Amikor összetörtem a szívét egy hazug életképpel, amit azért hoztam létre, hogy Ő ne sérüljön annyira? Pontosan tudtam, hogy a betegségem halálos, én mégis kihasználtam egy embert, darabokra téptem a lelkét, pedig azt hitte, boldog vagyok mellette. Tulajdonképpen miért is nem mondtam el neki? Féltem, hogy megsajnál, és esetleg segíteni fog? A francba is, féltettem a büszkeségem! Igen, ez az, ami miatt most ilyen mélyre süllyedtem! Azt hittem, helyesen cselekedtem, de valójában saját magamat védtem leírhatatlanul önző módon. Mindenem elvették, amim csak volt! Évekkel ezelőtt az apukámat, a barátaimat, az egészségemet, már csak a napjaim maradtak, amiket magamnak akartam! Egy önző, szánalmomra se méltó ember vagyok...
Ujjaim egyre szorosabban ölelték körül a mosdókagylót, miközben az arcomon lassan végigfolyt egy hatalmas, forró könnycsepp. Idegesen töröltem le bal kezemmel. Megnyitottam a csapot, és a jéghideg vízbe temettem orcáimat. A folyadék kellemesen hűsítő volt, egy kicsit meg is nyugodtam. Mérhetetlen szégyenérzetem azonban nem akarta elhagyni a testem, belülről égetett, markolászta a szívem, és minden egyes lélegzetvételem után egyre nehezebbnek éreztem a tüdőm. Kitántorogtam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem tudom, meddig bámultam meredten magam elé, mert a legközelebbi emlékem annyi, hogy kopognak az ajtón. Kinéztem a velem szemben lévő ablakon, és döbbenten tapasztaltam, hogy kivilágosodott, és a falon ketyegő órára pillantva rájöttem, hogy fél tíz a pontos idő. Biztos Liyu érkezett meg.
Felálltam tehát eddigi ülőhelyemről, és kinyitottam a bejárati ajtót. Csakugyan barátnőm volt az, aki ebben a pillanatban be is lépett a lakásba. Arcomra erőltettem egy mosolyt, és már emeltem is a fogasról a kabátom.
- Ma megyünk a Parkba, igaz?- kérdezte Liyu, miközben én cipőmbe bújtam.
- Uhum- biccentettem egyet. Istenem... a Park... Mennyire szerettem oda menni Vele, kézen fogva, a jövőn merengve. Mindig mesélt a forgatásról, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, néha- néha még a Koreában töltött éveiről is szót ejtett. Én pedig lenyűgözve néztem, és hallgattam angyali hangját. Szerettem, ha csak úgy mondja, hogy milyen napja volt. Nem kellett rendkívüli dolgokat tennie, hogy levegyen a lábamról.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és néma csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Csak Liyu magassarkújának kopogása hallatszott, semmi egyéb. Az autóban is kerültem barátnőm tekintetét. Fejemet az ablaknak támasztottam, és néztem a mellettem elsuhanó város körvonalait. A tüdőm ismét szorítani kezdett. Jóval erősebben, mint reggel. Elhúztam a szám, és lehúztam a kabátom zipzárját. Egy kicsit enyhült a fájdalom, így fojtattam tovább a nézelődésem.
- Jól vagy?- kérdezte aggódóan Liyu, mire bólintottam.
- Igen...- ekkor megpillantottam a Park sziluettjét- Itt vagyunk- suttogtam. Amint megállt az autó, azonnal kipattantam belőle, és mint egy megvadult beteg, futni kezdtem a bejárat irányába. A mellkasom égett, levegőt alig kaptam, a fejembe pedig szörnyű fájdalom hasított. Arcomra fagyott a mosoly, és tüdőmhöz kapva rogytam össze.
- Úristen! DAIYU!- hallottam még Liyu fakó hangját. Látásom elhomályosult, már csak annyit érzékeltam, hogy egy barátnőmhöz hasonló alakú lány fut felém.
Ezután körülölelt
a
néma
csend
.
Nagyon jo siess a kovivel♡
VálaszTörlésKöszönöm :) Igyekszem ♡
TörlésÉn vagyok az a lány, aki fb-n elkezdett zaklatni, hogy shawol vagy-e.
VálaszTörlésVégül úgy döntöttem, hogy ide írok megjegyzést, hogy gyarapítsam a számot, mivel megérdemled.
Ez eddig nagyon szép, komolyan mondom, itt zokogok a párnámba.:') Igen, ezért nem szoktam szomorú ficeket olvasni, de ez már annyira magával ragadott, hogy biztos nem fogom abbahagyni. Egyetlen pici kérdés fogalmazódott meg bennem... A pénz, amit Luhantól kapott, nem fordíthatta volna kezelésre? Tudom, hülye kérdés, mert ki adott volna randomba annyi pénzt a barátnőjének, de jaj, eszméletlenül meg szeretném menteni. Kérlek, mondd, mondd hogy még nem halt meg...
És Luhan, jaj, istenem, annyira édes, és úgy szenved, legszívesebben megölelgetném...<3
Siess a folytatással!
Szia, igen igen, tudom ki vagy :D
VálaszTörlésKöszönöm a dicséretet, meg a szép szép szép hosszú kommentet, én a boldogságtól sírok :'D
A kérdésedre a válaszom annyi, hogy Daiyunak az a célja, hogy Luhan ne tudja meg, hogy beteg, ugyan akkor nem lett volna tiszta a lelkiismerete. Az a baj, hogy nem tudom úgy megfogalmazni, hogy érthető is legyen, és közben mégse spoilerezzek.
A következő rész a napokban már fent lesz^^