11. Fejezet

Fejem hasogató fájására ébredtem. Szemeimet nehezen tudtam kinyitni a helységben uralkodó erős fény miatt. Mindenhonnan fehér falak vettek körül, a mennyezetről pedig egy rideg led- lámpa világított rám. Jobb karomat nem tudtam felemelni az infúzió miatt, a bal pedig elernyedten lógott a kórházi ágy mellett. Testem úszott az izzadtságban, a tüdőm megint szorítani kezdett, bár a fájdalom nem volt olyan elviselhetetlen, mint amikor össze estem a parkban. Hogy lehettem olyan bolond, hogy azt hittem, valamit jól is tudok csinálni az életben? Én csak végig akartam járni újra néhány helyet, ahova szép emlékek kötöttek. Nem akartam megváltani a világot! Csak szerettem volna boldogan meghalni! Ennyi miért nem jár nekem?

- Felébredt!- hallottam meg ekkor egy nővér hangját, aki benézett a kórterembe, és kikiabált a folyosóra. Anya szaladt be hozzám, könnyektől áztatott arcokkal. Megállt az ágyam mellett, és csak nézett. Egy gyengéd mosolyba rejtette kínzó fájdalmát, pedig biztos voltam benne, hogy legszívesebben zokogna. Megfogta kézfejemet, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit mondana nekem. " Annyira büszke vagyok rád, kincsem"- visszhangzott korábbi mondata a fejemben. Miért? Miért vagy rám büszke, anya? Hiszen feladtam. Mindenki számára biztossá vált, hogy az orvos túl sokat mondott azzal a Két Hét- tel. Nem tudom betartani az ígéretem, egyedül hagyom az édesanyámat, és borzasztó szenvedést hozok mindenkire, aki valaha is számított nekem. Ebben mi lenne ok a büszkeségre? 

- Hol van?- ütötte meg ismerős hang a fülemet. A szívem egy irtózatosat dobbant, a testem szó szerint fellángolt, amikor a hang forrása belépett a kis helységbe. 

Luhan megtörten állt az ajtóban, szemei vadul pásztázták át egész testem, miközben az egy nagyot rándult. Felnyögtem a belém hasító fájdalomtól, és kezemet kitépve anya szorításából a hasamra tettem. 

- Or... orvost... kérlek- néztem könyörgően anyára, aki kétségbeesetten kezdett el kiabálni nővér, illetve orvos után. 

A látásom ismét ködösödni kezdett, de elhatároztam, hogy még igen is ki kell bírnom néhány percig. Luhan azonnal az ágyam mellé rohant, és remegő, meleg kézfejét az enyémre helyezte. Szemei könnyekben úsztak, tekintetét nem vette le az arcomról.
- Nagyon fáj?- kérdezte halkan, bizonytalanul.
A hasamban lüktető szörnyű érzés ellenére egy aprót elmosolyodtam, és biccentettem.
És itt tört meg. Kibuggyant az első könnycsepp, és lassan végiggördült orcáján.
- Miért nem szóltál?-pillantott le a hasamra, amit egyre jobban kezdtem szorítani ujjaimmal- Tud- tudtam volna segíteni.
Szólásra nyitottam volna a szám, amikor egy, eddig még sosem tapasztalt, irdatlanul kínzó erő nyilallt a fejembe. Hátam meghajlott, testem felemelkedett az ágyról, és egy hatalmas üvöltés hagyta el a torkom. Minden eddigi fájdalmammal együtt távozott a testemből. Mint egy lágy, tavaszi szellő, ami csak belekap a hajadba, jól összegubancolja, ezzel persze nem kis bosszúságot okozva neked. De amilyen hirtelen, olyan hirtelen tűnik is el, a helyen pedig nem marad más, csak üresség.
Zihálva estem vissza a kemény matracra, éreztem, hogy már tényleg alig van időm.
Ha egy valamit, hát ezt még megteszem.
Rá néztem.
Luhan két szép szemébe, mely most rémült, és nedves volt a könnyektől.
- Daiyu...-kezdte volna, de csak erőtlenül megcirógattam a kézfejét. Azt amivel az előbb biztatóan megszorított.
- Bocsáss meg...- suttogtam, és egy utolsó, egy őszinte, egy igaz mosolyt küldtem felé.

Vang Daiyu, született 1996. május 14- én, 2015. február 5-én, elhunyt a Pekingi Városi Népi Kórházban.
A halál oka: rosszindulatú agydaganat miatti végelgyengülés.
Végakarat: nincs

Ennyi állt az aktámban. Ha valaki a kezébe veszi ezt az iratot, legfeljebb szánalmat érezhet irántam. Pedig már nem fáj, tehát nem jogos az érzés. A lelkem sosem érezte a betséget. Csak a testem szenvedte meg. Szerető édesanyám volt, egy fantasztikus barátnőm, aki a végsőkig mellettem volt, és egy olyan szerelemnek voltam a részese, amit mindenki irigyelhetne. Rövid életem során megtanultam nélkülözni, örülni annak, ami van, és megbecsülni a legapróbb dolgokat. Feltétel nélkül szeretni, és bízni valakiben, majd viselni egy helyesnek hitt tett rémes bűntudatát. Végül megbocsátást nyerni, és mindenféle keserű érzés nélkül elhagyni ezt a világot.

Ezek nem derülnek ki, ha valaki elolvassa a halotti anyakönyvi kivonatot.
Pedig, mondjon bárki bármit, Vang Dayiunak boldog élete volt.