8.Fejezet

IXXX
A hűvös, későtavaszi szél ismét megcsapott, és a hideg úgy futott végig a hátamon, hogy azt hittem, kiugrok a bőrömből.
- Daiyu- csóválta meg Luhan a fejét bosszúsan, majd kibújt a kabátjából és a hátamra terítette.
- Meg fogsz fázn....- kezdtem volna, de halkan felnevetve belém fojotta a szót.
-Csak nézd- mondta mosolyogva, s büszkén fordult körbe a pagodában, ami egy vékonyka hídon át vezetett a tó fölött.
Úgy tettem hát, ahogy kérte... Varázslatos hely volt, szent igaz... A víz felszíne lágyan fodrozódott, amint a szellő megcirógatta.
- Mami!- hallottam meg egy kislàny hangját, aki a tó szélén állt. Apró kezében egy elszáradt nádat szorongatott, és fülig érő vigyorral szaladt boldogan mosolygó édesanyja karjaiba.
- Jaj, hát ez gyönyörű!- dicsérte meg lányát. Nem tudtam megállni, hogy halványan el ne mosolyodjak.
- Ha nekem lesz valaha egy kislányom, biztos, hogy el hozom ide- szólalt meg Luhan.
Lassan felém fordult. Szemei vágyakozástól égtek, arca egészen kipirosodott. Lehet, hogy még is ellenkeznem kellet volna, amikor nekem adta a kabátját.
- Jó apa leszel- nevettem fel halkan.
Kezecskéivel közre fogta orcámat, mire én a meglepődöttségtől hátráltam egy lépést. Luhan óvatosan elhúzta a száját.
- Azt mondod?- kérdezte gyengéd, lágy hangom. Illetődve néztem bele nagy, sötét szemeibe. Éreztem, ahogy megrándul a keze a hideg miatt, ezért gyorsan témát váltva lekaptam a hátamról a kabátját.
- Jéggé fagysz itt nekem- bújtattam bele- Mennjünk vissza az épületbeee- kérleltem. Hitetlenkedve felnevetett.
- Igazán ügyes...- mondta, miközben összekulcsolta ujjainkat. Éreztem, hogy testem teljes egészét átjárja a melegség. Amit Ő váltott ki. A szerelmével...
XXX
A tó befagyott jegén néhányan korcsolyáztak, de a legtöbben csak fényképezték a természeti jelenséget. 

Nagyot szippantottam, és remegő lábbakkal léptem a hóval borított hídra. Lépteim alatt ropogott a még mindig hulló fehér varázs. Mellkasom elnehezült, és nehezebben vettem a levegőt, amint eszembe jutottak a régi emlékek. Arcomon lassan legördült egy könnycsepp, mely szinte égette azt. Kabátom ujjával gyorsan letöröltem gyengeségem jelét, és beléptem a pagodába. Lassan, nagyon lassan körbefordultam. Szinte láttam magam előtt az egy hónapja történt eseményeket. A szívem szorító érzése ellenére halványan elmosolyodtam. Soha, senkit nem szerettem annyira mint Luhant. És bár tudom, hogy szörnyű dolgot tettem vele, biztos voltam benne, hogy így sérül a legkevesebbet. Nekem pedig ez volt a legfontosabb. Ha valakit szeretünk, akkor Őt meg kell védenünk, nem? Nos, én ezért voltam boldog. Mert megvédtem. 

Kiléptem a pagoda alól és a tó partján találtam magam, amit elterített a frissen esett, puha hó. 

Leguggoltam, és a hidegtől már vöröslő ujjaimmal otthagytam a jelet... 

Igen, a keresztet.
Felállni azonban már nem tudtam. A lábaim remegtek, és a hirtelen jött bűntudat is eszeveszettül mardosni kezdett.
Szemeimet lehunytam. Én nem akartam neki rosszat. Most már Liyu is tudja. Én... nekem az a legfontosabb, hogy Luhan boldog legyen. Így majd az lesz. El fog felejteni... El kell felejtenie....
Alig bírtam visszatartani könnyeimet, melyek forrón mardosták belülről pilláimat. Ha itt roppanok össze, mindenki előtt, abból semmi jó nem sülne ki. Különben is... Még annyi hely van, ahová el kell mennem. Nem sírhatom el magam mindenhol, mert azt, akit még az életemnél is jobban szeretek, elengedtem.
- Daiyu- simította meg Liyu a vállam hátulról- Minden rendben?- kérdezte óvatosan.
Egyetlen barátnőm kísért el ide. A TÓhoz. Mióta tudja, hogy mi is történik valójában velem, nem enged le egyedül sehova. Megígérte, hogy csendben vár, és nem szól egy szót sem amíg "megemlékezek", de nem hagy magamra egy percre sem. És azért én szívből hálás voltam.
- Nem...- ráztam meg a fejem, és a kínzó belső érzés ellenére, de valahogy felálltam.
- Nekem máshogy tűnik- mosolyodott el szomorúan Liyu. Belém karolt és együtt tértünk vissza az út mellett parkoló autójához. Beültem a hátsó ülésre, ahol az ablaküveg sötétített volt. Ugyan is, mielőtt barátnőm hazavitt volna, meg kellett állnunk a stúdiónál. Valamit ott felejtett még délelőtt, amikor a közös részeket forgatták. Most azonban Luhannak volt csak felvétele, és nem szerettem volna, ha kolléganője járművében meglát engem.
- Akkor várj meg itt- parkolt le Liyu a hátsó bejáratnál, és a kezembe nyomta a telefonját- Ha bármi történne, nyomd meg hosszan az 1-est- mosolygott, és kiszállt. Szemöldök ráncolva forgattam meg kezeim között a készüléket. Valami csúcstechnológiával fejlesztett, vadonat új szerkezet volt. Csak telefonszámok voltak benne, semmi más. Se fényképek, se jegyzetek, se játékok. Furcsa... Ha nekem lenne ilyen mobilom, biztos tele lenne mindenféle alkalmazással. Vállamat megvonva ejtettem ölembe a telefont, és fejemet az ablakpárkánynak hajtva kinéztem.
Bár ne tettem volna...

7. Fejezet

- Ssss!- simította meg a hajam Liyu- Héé...- farzsebébe nyúlt, majd előhalászott egy papír zsebkendőt, és kezembe gyűrte- Nyugodj meg... aztán mondd el, hogy mi történt...- könnyektől áztatott arcommal felnéztem rá. Arca gondterhelt volt, szemeiben értetlenség és félelem csillogott. Óvatosan bólintottam egyet, majd elfordultam, és kifújtam az orrom. Karommal letöröltem arcomat, felálltam a földről, és leültem a régi, elnyűtt kanapénkra. Intettem barátnőmnek, hogy foglaljon helyet mellettem.
- Szóval...- fogtam meg két kezét- Tavaly kezdődött az egész... Egyik nap rosszul lettem. Nem foglalkoztunk vele különösebben, mert anya is fejfájós, azt gondoltuk, hogy a front miatt van... De aztán...- nagyot sóhajtottam- Éreztem, hogy valami nincs rendben... Egyre gyakrabban lettem rosszul, mindig hosszabb ideig, mint előtte... Beszéd közben nem jutottak eszembe szavak, elkezdtem valamit mondani, és nem tudtam, miről magyarázok! Aztán... aztán az egyik ilyen "rosszullét" az utcán jött rám... Szabályos roham volt... Nem is tudom, hogy mi történt pontosan, mert... nos hát... annyit érzékeltem, hogy forog velem a világ, és minden sötétedik körülöttem... A kórházban ébredtem, és az első dolog, amit láttam, az anya zokogó arca volt...- lopva Liyura pillantottam. Most jött a dolog csúnya része- Rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam...- mondtam alig hallhatóan. Barátnőm szája elé kapta kezét. Tisztán láttam a szemében a bűntudatot.
- Én.. én... nekem erről... fogalmam sem volt...- kereste a szavakat- Istenem Daiyu... annyira sajnálom...
- Nem tudhattad- mosolyogtam rá halványan- Senki nem tudja...
Na erre a mondatomra éreztem, hogy minden idegszála megfeszül.
- Úgy érted..., hogy...?- nézett rám kérdőn.
- Úgy értem, rajtad kívül senki.... még Luhan se...- hajtottam le a fejem. Gondolom, most állt benne össze a kép. Láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik. Tudtam, hogy most sajnál engem, talán némi szánalom is vegyült érzéseibe, de ezért nem hibáztathatom. Mindenki szánja azokat, akiken nem lehet segíteni.
- Miért pont most?- kérdezte, aztán, látva értelmet arcomat, hozzá tette- Miért pont most szakítottál vele?
- Uhh...- húztam el a szám. A betegségemet egész jól fogadta, de ezután a hír után nem tudom, milyen reakcióra számítsak- Tudod... nagyon későn vették észre, hogy mi is a bajom...- mondtam- És hát... pénz szűkében el kellett vetnünk a sugár,- és kemokezelések lehetőségét... Csak a gyógyszerekben bízhattunk... De... éreztem, hogy kevés esélyem van... és még mielőtt megkaptuk volna a hírt... kitaláltam a mesét, amivel...- a torkomban lévő gombóc egyre nőtt, így nyelnem kellet egyet- amivel bár összetörtem a szívét..., de tudom, hogy majd átvészeli... és talál magának egy olyan nőt, akit ugyan úgy a tenyerén hordoz, mint engem...
- Milyen hír?- Liyu mindig a lényeget szűri ki...
- Legfeljebb Két Hetem van- barátnőm megmerevedett. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítéseibe kerül, hogy ne sírja el magát. Percekig küzdött magában, végül teljes erőből átölelt és csak ennyit suttogott a fülembe:
- Nagyon... nagyon erős lány vagy, Daiyu.... A példaképem lettél...

xxx

Nem csoda, hogy anya frászt kapott, amikor meglátott... Vigyorogtam, mint a tejbetök. 

- Jézusom... Mi történt?- dobta anya a vállára az addig a kezében lévő konyharuhát.

- Semmii- szökkentem egyet- Nem fogod elhinni mi történt- trilláztam. Arca kisimult, és megjelentek oly rég nem látott nevetőráncai.

- Na... jól sikerült a randevú?

- Anyaaa- nevettem fel- Az randi! A randevú olyan... régimódi..- huppantam le a konyhában az asztal mellett álló székemre.

- Régimódi anyával élsz- kacagott anya is, majd vissza állt mosogatni- Mi történt?- pillantott hátra- Csak nem szerelmes a kisasszony?- húzta kaján vigyorra a száját.

Kihúztam magam, és még szélesebben vigyorogtam.

- Lehet- nyújtottam ki a karom.

- Biztos- nevetett fel anya megint. Nem is emlékszem már, mikor volt utoljára, hogy csak mosolyogni láttam. Nevetni pedig... még talán akkor, amikor apa is velünk élt- Jót tesz neked ez a fiú- mondta, miközben kifújt egy tincset a szeme elől.

Éreztem, hogy elönt a boldogság. 

- Megcsókolt- böktem ki végül. Anya 180 fokos fordulatot vett maga körül. 

- A-..öhm...- nem tudott mit mondani, csak krákogott- Visszavonom, amit az előbb mondtam- húzta össze a szemöldökét.

- Ha nem rángatsz magaddal aznap, talán sosem ismerem meg... és most nem mosolyognál... Tudod te, milyen rég óta vagyunk búskomorak? Mind a ketten csak azon aggódunk, hogy mi lesz majd, holnap, vagy egy hét múlva... De most, hogy van nekem Luhan, ha csak 2 percig is, de legalább tudtuk élvezni a jelen gyönyörét...- álltam fel, majd megöleltem teljesen ledöbbent anyukámat- Köszönöm...- suttogtam...

Drága olvasóim!
Először is szeretném megköszönni az eddigi nézettséget, mert hatalmas iramban futott felfelé a grafikon. Igazán jól esett! :)
Ahogy azonban néztem a bejegyzéseket, alig kaptam kommenteket, az utóbbi háromhoz pedig biztos nem. Így az a tiszeteletteljes kérésem lenne, hogy az elkövetkezendő részeknél írjatok véleményt, mert akkor gyorsabban fogom hozni a fejezeteket.
Nagyon szépen köszönöm a kitartást, az olvasást, mindent! <3
Boldog, és kellemes húsvéti ünnepeket!

6. Fejezet

Hazafele meglehetősen lassan mentem, direkt gyalog, hogy át tudjam gondolni a dolgokat. Ez már tényleg az utolsó napjaim egyike. Akár ebben a percben össze eshetek és akkor.... Nem, azt nem szabad. Végig kell  járnom a listát, meg kell jelölnöm és utána tessék, itt vagyok. De előtte nem! Ezt elhatároztam. Márpedig amit Vang Daiyu elhatároz, azt ha törik, ha szakad véghez is viszi.
Haza érve anyát nem találtam a lakásban, egy cetlit hagyott maga után a kopott konyhaasztalon.
"El kellett mennem elintézni valamit, majd este jövök. Ha éhes vagy, találsz egy kis tésztát, azt megeheted. Puszillak: Anya"
Felnéztem a falon vadul ketyegő órára, és nagyot sóhajtva konstatáltam, hogy dél múlt 20 perccel. A hasam egy nagyot kordult, mire automatikusan oda kaptam a kezem. Hűtő híján anya csak egy helyre tehette az előbb említett ételt. Még pedig az ablak melletti szekrénybe. Elővettem hát két pálcikát és vadul neki láttam az étkezéshez. Gyorsan bepusziltam a tésztát, és miután elpakoltam magam után, a szobámba mentem.
Lehajoltam az ágyamhoz, és alá nyúltam. Előhalásztam egy kis, fekete dobozkát, aminek a kulcsát egy láncon hordtam a nyakamban. Lecsatoltam magamról és a kulcsot a zárba helyeztem, majd elfordítottam azt.
Éreztem, hogy nem bírom ki sírás nélkül, de nem tudtam megállni, hogy ne vegyem a kezembe a képeket. Luhan nagyon szeretett fotózkodni, és nem egyszer készítettünk közös fotókat, amiket elő hivatott nekem, mivel nem volt okos telefonom, amire át tudta volna küldeni.
Az első kép azon a napon készült, amikor össze jöttünk. Este meghívott egy forró csokira, és nem tudta kihagyni a selfiet. Azt mondta, minden percet, amit velem tölt el, meg akar örökíteni. Így hát hagytam magam.

xxx

- Ez az első elölkamerás képed?- kérdezte hitetlenkedve, mire félve bólintottam.

- Ilyen régimódi vagyok- kortyoltam bele a forró italba, ami melegséggel töltötte el a testemet. Lehet, hogy nem is a csoki miatt éreztem hirtelen annyira forrónak a levegőt, hanem attól, mellettem sétált a tökéletes barátom, puha kis kezével az enyémet fogva. 

- Nem vagy régimódi- nevetett fel Luhan- Csak különleges. Nekem épp ezért tetszettél meg. Mert nem vagy az a tömeg gyártott típus- pillantott rám, és megdobott egy félmosollyal, amitől azonnal elpirultam és elkaptam a fejem.

- Nekem... haza kéne mennem- motyogtam végül- Anya már biztos aggódik.

- Rendben, elkísérlek- ajánlotta fel azonnal. Megállt bennem az ütő. Nem tudhatja meg, hogy hol lakok. Az túl veszélyes lenne a későbbiekben. De nem mondhatom meg neki, hogy, figyelj, bár a barátom vagy ( még meg kell szoknom ezt a szót, nagyon tetszik), nem mondhatom meg, hogy hol lakok, mert ha majd eljön az ideje, és kilépek az életedből, nem kell, hogy tudd, hol éltem.

- Azt nem tartom jó ötletnek- mondtam halkan.

- Daiyu- állt meg, és szembe fordított magával- Ne mondd, hogy nem tudhatom meg, hogy hol laksz. Ha bármi történne, muszáj tudnom... Megérted, ugye?

Lassan bólintottam.

- Akkor gyere- ragadtam meg a kezét, és húzni kezdtem magam után. Így érkeztünk meg a TÉRhez. 

- Innen haza találok- fordultam meg mosolyogva.

- Naa, miért nem mehetek fel?- kérdezte elszontyolodva.

- Azért, mert ott még nem tart a kapcsolatunk- vágtam rá. Egy percig csöndben fürkészte az arcom, aztán hirtelen magához rántott.

- Itt már tart a kapcsolatunk?- kérdezte hihetetlenül édesen, majd.... Nem is tudom, olyan gyorsan történt az egész, meg őszintén megvallom, kicsit szégyellem is, de... huhh.. Szóval újdonsült barátom megcsókolt. Nem volt benne semmi erőszak, olyan gyengéden tette ajkait az enyémre, hogy nem is éreztem mér, csak annyit, hogy elönt a forróság, és iszonyat égni kezd az arcom.

- Luhan- löktem el magamtól, és azonnal lesütöttem a szemem.

- Ne-ne-ne haragudj- fogta meg két kis arcocskáját- Nem tudom, mi velem. Kérlek szépen, ne haragudj...

Lassan, nagyon lassan felnéztem rá. A szám szélét rágva egy kis idő után erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- Mennem kell- láttam, hogy elönti őt a kétségbe esés- Holnap találkozunk- tettem hozzá, majd sarkon fordultam, és mielőtt reagálni tudott volna, elillantam, akár a szél.

xxx

A könyökömmel letöröltem egy kibuggyant könnycseppet.

- Te jó ég- nevettem fel keserűen, megpillantva a következő képet. Lapoztam volna tovább, amikor esze veszett kopogás ütötte meg a fülem. Valaki úgy dörömbölt az ajtón, mintha be akarná törni. Ijedten pattantam fel és halkan futottam az ajtóhoz. Kilestem az ajtón, és azt hittem, nem hiszek a szememnek. 

- Daiyu! Tudom, hogy itt vagy! Azonnal engedj be!- verte meg újból az ajtót... Liyu. Nagyot nyeltem. Vajon hogy talált meg? 

- Mit akarsz?- kérdeztem óvatosan.

- Beszélnünk kell!- jelentette ki- Luhanról...

Amint kimondta ezt a nevet, azonnal kinyitottam az ajtót. Liyu szó szerint beesett a lakásba. Lerúgta magáról a cipőjét és betrappolt a nappalinak nem éppen mondható helységbe. Csípőre tette a kezét és idegesen fordult felém.

Arca aggodalmat, dühöt és tehetetlenséget sugallt. Rossz előérzetem támadt...

- Tudod te, hogy mit tettél VELE?- szegezte nekem a kérdést- Tönkretetted! 

Az oldalamba szúró fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. Valami történt az én drága Luhanommal és miattam...

- Mit... csináltam?- kérdeztem halkan.

Liyu szomorúan csóválta a fejét.

- Miután ma megjelentél, nem tudott koncentrálni a forgatáson. Elengedtek minket, én pedig kikérdeztem, hogy miért ilyen letört. Ahh, Daiyu, én nem értem, hogy tehettél vele ilyet? Hogy szakíthattál vele így? Te voltál a mindene! Olyan jól megvoltatok egymással, titeket egymásnak teremtett az ég... MIÉRT?- ült le a fotelbe.

Lehunytam a szemeimet és mély levegőt vettem. 

- Mert halálos beteg vagyok- üvöltöttem zokogva Liyunak. A lábaim remegni kezdtek, én pedig a földre rogytam.

Ezt az egészet még csak kimondani is iszonyat fájt... 

És most, hogy Liyu is tudja, nem tudom mi lesz... 

A szememet elborították a könnyek, és csak annyit éreztem, hogy a barátnőm ( azt hiszem, mondhatom annak) leguggol mellém, és átölel. 

Igen...

Tudtam, hogy benne megbízhatok...

Drágáim! :)

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvassátok a blogomat, 1000 követőt szereztem eddig. Mindenképpen fogom folytatni az írást, csak mostanában semmire nincs időm, felvételi időszakában vagyok, ezért egy kis tolerációt szeretnék kérni tőletek. Megpróbálok a hét végéig megírni és kirakni egy új részt, de nem ígérhetek semmi biztosat.
Még egyszer köszönök mindent, és a elnézést a nagy csúszásért! :) Legyetek jók :*

Kedves olvasók!

Egy fontos hírt kell veletek megosztanom! Nagyon sajnálom, és én is nagyon nehezen vettem tudomásul, hogy az elkövetkezendő, egy hónapban aligha lesznek új részek mindhárom blogon. Ennek különböző okai vannak, de nem akarok senkit feleslegesen ilyenekkel traktálni, úgyhogy maradjunk amellett, hogy iskola van a dologban. Lehet, hogy lesz időm és energiám írni, de szerintem nem valószínű. Minden esetre nagyon szépen köszönöm az eddigi nézettségeket, és kommenteket. :)
Ha bárkinek bármi kérdése, kérése lenne, nyugodtan írjon, és amint időm engedi, válaszolok is!
Addig is, hogy ne unatkozzatok, kiteszem ide az eddig olvasott 2 kedvenc fictimet.

SHINee Fanfiction
Ezt a 46+1 részes blogot három és fél óra alatt olvastam ki/el. Megmondom őszintén, nagyon- nagyon szeretem, mai napig szívesen olvasom vissza, abszolút a kedvencem. :)

BEAST Fanfiction
Ezt pedig az egyik unniem írja, és nagyon nagyon aranyos történet, személy szerint imádom, pedig nem vagyok egy nagy beauty (azt hiszem, így kell írni), még is hihetetlenül tetszik.

Szóval legyetek jók, drágáim, köszönök mindent! <3

5. Fejezet

Felszálltam a buszra, majd miután nem bírtam tovább a szardínia életmódot, leszálltam a járműről és úgy döntöttem, inkább gyalog megyek el a stúdióig. A levegő meglehetősen hideg volt, így összébb húztam magamon a kabátom és megszaporáztam lépteimet.

Lelki szemeim előtt már lebegett a kép, hogy mi fog történni, ha Ő is meglát engem. Lefagyott arc, szomorúság, Luhan esetében még a sírást is el tudtam volna képzelni, amilyen meleg szívű, és gyengéd lelkű. A szívem egy hatalmasat facsarodott. Nagyot szippantottam a levegőbe, megdörzsöltem az orromat, majd befordultam a sarkon és szemeim elé tárult az épület. Méretes üvegablakait szinte teljesen ellepte a hó, csak a cég logo- ját tudtam kivenni. 

Nagyot sóhajtottam, majd célirányosan elindultam. 

Megkerültem a tömböt, így pont szemben találtam magam a hátsó bejárattal, amit senki sem felügyel, csupán a személyzet használja. 

Lenyomtam a kilincset, majd bekukucskáltam az apró résen át. Egy nő áll csupán a falat támasztva. A telefonját nyomkodta, néha fel- fel mordult, és akkor kinézett a készülékből.

- Jó napot...- köszöntem óvatosan, miután beléptem az épületbe. Kezeimet ökölbe szorítottam és úgy fújkáltam, hogy melegedjen fel.

- Jó napot- vetette oda, majd merült is vissza a mobiljába. Gyorsan elslisszoltam mellette, majd felmentem egy emeletet. 

- Nem jó, nem jó- hallottam a rendező hangját már a lépcsőházban- Több érzelmet kérek! Koncentrálj normálisan, Luhan!- amint meghallottam a nevet, megszaporáztam lépteimet. 

A nagy kétszárnyú ajtó tárva nyitva volt. Persze, hisz itt csak a technikusok mászkálnak, senki más.

- Bocsánat- böktem meg egy fiatal férfi vállát, aki épp egy vastag kábelt tett ragasztott a padlóra.

- Huhh?- nézett fel, majd meglátta az arcomat és azonnal elmosolyodott- Ott van a zsámoly- mutatott egy ülőhelyre, amit mindig lefoglaltak nekem. Elvileg tilos lenne bejönnöm és megnéznem a forgatást, de megkértem a technikusokat, hogy velem tegyenek kivételt.

- Köszönöm- suttogtam egy félmosoly kíséretében, majd kikerülve a fickót, helyet foglaltam. 

xxx

Luhan nem végzett későn, viszont volt időm haza menni, és kérésére meleg ruhába bújni. Olyan hat óra fele elmentem otthonról. Anyának természetesen még a stúdióban szóltam, hogy Luhan elvisz valahová, de még én sem tudom hová.

- Nem tetszik ez nekem- csóválta a fejét anya a felmosójára támaszkodva.

- Ugyan már....- mosolyodtam el- Nem lesz semmi baj- simítottam meg a karját, majd a karján lévő ezer éves órára pillantottam- Te jó szagú....- kaptam a fejemhez- Ne haragudj, de indulnom kell- adtam két puszit anya arcára, majd lóhalálában futottam haza.

xxx

Amint megláttam az arcát, automatikusan a szívemhez kaptam. Az orrom facsarni kezdett és a szemeim is megteltek könnyekkel. 

- Nem hiszem el, hogy ez a valódi ok...- mondta Luhan, majd a rendezőre nézett, aki pont előttem ült. Én meg a takarásban, így senki nem láthatott- Tudom, hogy szeretsz...- mondta tovább a rendezőnek, de hirtelen olyan érzésem lett, mintha nekem mondaná- Mire jó ez a játék? Ki akarsz készíteni? Elhitetted velem, hogy létezik a tökéletes boldogság... Erre most elhagysz... - nagyot fújt, majd időt kért.

- Eléggé átéltem?- szegezte a rendezőnek a kérdést, mire az bólintott.

- Mintha veled is megtörtént volna...- csóválta a fejét hitetlenkedve- SZÜNET!- kiáltotta el magát, mire ijedten álltam fel a zsámolyról. Ha szünet, akkor a színészek is szabadon mászkálhatnak, és nem szeretném, hogy Luhan meglásson. Egyszerűen nem akarok neki ennél nagyobb fájdalmat okozni. Mármint... Ugye azt mondtam neki, hogy csak kihasználtam. Ha most meglátna itt, akkor nem is merek belegondolni, hogy milyen gondolatok kezdenének kavarogni a fejében.
Amilyen gyorsan csak tudtam a kijárat felé vettem az irányt, hátha meg tudom előzni
a színészeket, akik ilyenkor mindig a hátsó ajtón át mennek ki a szabadba dohányozni. Nem... tudtommal Luhan nem cigis, de nem hiszem egyedül akarna maradni a hatalmas stúdióban. Már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy rátegyem a lábam a legfelső lépcsőfokra, amikor valami... egészen furcsa  történt. Illetve... nem is furcsa, hiszen számítottam rá, hogy valaki majd felismer.
- Daiyu?- kérdezte mögülem Liyu, aki Luhan mellett a női főszereplő, és akivel e másfél hónap alatt eléggé jóban lettem.
Lassan megfordultam.
Liyu mellet Luhan állt, hatalmasra nyitott szemekkel, mint aki azt hiszi, rémeket lát. Ez a pillanat kellet nekem. Amikor mindenki lefagyott, gyorsan visszafordultam és úgy rohantam le a lépcsőn, mintha kergetnének. Amint a szabadban voltam, még egyszer hátra néztem. Senki nem jött utánam... Egyenlőre... Nagyot sóhajtva erőt vettem magamon és elindultam.... a... a... nem is tudom, hogy hová. Csak akkor tűnt fel, hogy hol is vagyok, amikor ott álltam a PAD előtt...

xxx

Luhan már az aulában várt, amikor megérkeztem.

- Ne haragudj- öleltem át- Kicsit későn indultam...

- Semmi baj...- mosolygott rám, majd végig pásztázta arcomat- Miért fogtad össze a hajad?- kérdezte végül copfomra nézve.

Ijedten kaptam a vállamon pihenő hajgumihoz, ami fekete loboncomat tartotta össze. 

- Na, majd teszünk róla- mosolyodott el szelíden Luhan, aztán megfogta a kezem és kivezetett a hűvös őszi estébe.

- Hová megyünk? kérdeztem ijedten, miután magunk mögött hagyva mindent beléptünk egy sötét, csendes parkba. Nem válaszolt semmit, csak nevetve megcsóválta a fejét és kicsit erőteljesebben kezdett húzni maga után.

Elérkeztünk egy padhoz. Nem ült rajta senki, enyhén beborította a felette lévő fákról lehulló levél. Az egész park az ősz színeiben pompázott, gyönyörű látvány volt. 

- Látom, tetszik- mosolygott Luhan, majd leült a padra és megpaskolta maga mellet a helyet, hogy üljek le.

- Nagyon szép- mondtam bólogatva, majd úgy tettem, ahogy kérte.

- Akkor figyeld... Három, kettő, egy...- felkapcsolták a világítást. Ha eddig nem esett le az állam a csodálkozástól, akkor most nagyot koppant a földmagmán.

- Ez... ez... Fantasztikus...- nyögtem ki- Csoda szép...

- Én látok egy sokkal szebb jelenséget...- suttogta alig hallhatóan, mire lassan felé fordítottam a fejem. Luhan szemei csillogtak a fényben, visszatükröződött az én meglepett arcom. 

Óvatosan a copfomhoz nyúlt. Szépen, lassan kibontotta belőle a gumit. A hajamat áttette a másik vállamra. Ahogy keze hozzáért a nyakamhoz, kirázott a hideg. A fülemhez hajolt és belemormogta:

- Daiyu..... Fekete jáde....- ugyan is ezt jelenti a nevem- Lennél- e a barátnőm?- kérdezte mindenféle köntörfalazás nélkül. Egy pillanatra nem is vettem levegőt. Nem szabad igen- t mondanom... De olyan édes ez a fiú, nem bánthatom meg...

- I-igen...- mondtam végül.

Éreztem, hogy elmosolyodik, majd lassan csupasz nyakamhoz hajolt és egy gyengéd csókot lehelt rá. 

Most mintha vödör hideg vízzel öntöttek volna nyakon, aztán forró vízzel. Legszívesebben átöleltem volna barátomat és örökre a karjaim között tartottam volna. De nem tettem.... 

Fejét a vállamra hajtotta és halkan dúdolgatni kezdett, miközben ujjainkat átkulcsolta a combomon...

xxx

Éreztem, hogy az arcomon folynak le a könnyek, amint a padot bámulom meredten. Istenem, milyen rég volt, hogy itt ültünk mind a ketten, egymás kezét fogva és ugyan azt a dalt dúdolgattuk... Gyorsan letöröltem a kicsordult nedvességet, ami ellepte arcomat, majd a pad elé léptem. Vastagon beborította már a hó. 

Leguggoltam.

Remegő ujjaimmal egy keresztet rajzoltam a puha és fehér hóba. 

Igen... 

Így már van értelme az életemnek... 

Ez lesz az én jelem... 

Szomorúan mosolyogva álltam fel és suttogtam halkan, hogy:

- Szeretlek...