10. Fejezet

Sziasztok! ^^ 

Nagy fordulóponthoz érkeztem, illetve nem is én, hanem az egész blog. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép számban fogja majd érdekelni az olvasókat ez a történet, leírhatatlanul hálás vagyok! :)

Véleményeket azonban csak nagyon gyér számban kapok, talán ez az oka annak, hogy ilyen ritkásan hozom az új részeket. Ha nincs visszajelzés, akkor inspiráció sem nagyon, tehát arra kérlek titeket, hogy néhány sort biggyesszetek oda a fejezetek végéhez, vagy írjatok nekem a személyesen, de már lassan kétségbeejtő, hogy nem kapok kommenteket. Aki hozzám hasonlóan ír, az tudja, hogy mennyire fontos az olvasó reakciója. 

Iszonyat hálás lennék, tényleg :) 

Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a tizedik fejezet.

Általában az ember egy ilyen izgalmakkal teli nap után álmodni szokott. Valami szépet, valami olyasmit, ami erőt ad neki, bátorítja arra, hogy küzdjön tovább. Ám velem nem történt semmilyen varázslatos dolog. Reggel anya ébresztett, amikor belopózott egy csésze gőzölgő teával a szobámba, hogy letegye a kis asztalomra. Talpai alatt megcsikordult a régi padló.
- Jó reggelt!- mosolygott rám kedvesen- Nem akartalak felébreszteni, csak féltem, hogy mire a konyhába mennél, kihűl- arca fáradt volt, valószínűleg este későn ért haza, és ma is korán kelhetett. A piacon segít a ház közös képviselőjének kipakolni a standot, és az árut elrendezni. Cserébe nem kapcsolják ki éjszaka a fűtést a lakásban.
- Jó reggelt- nyitottam ki óvatosan a szemem. A szobámban félhomály uralkodott, az a kevéske fény is a nappaliból szűrődött be, gondolom az anya által meggyújtott gyertyának köszönhetően. Az ablakomon nem volt függöny, de kint még olyan sötét volt, hogy csak az utcai lámpák világíthattak volna be. Ha lettek volna...
- Mennyi az idő?- kérdeztem. Anya felhúzta a pulóvere ujját, és az ajtó felé fordította, hogy ki tudja venni a régi, kopott karórája mutatóit.
- Háromnegyed hat- húzta el a száját- El fogok késni- indult ki, de hirtelen megállt, és hozzám battyogott. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, és most már tényleg kiment, maga mögött pedig behajtotta az ajtót.
Egy kicsit elmerengtem azon, hogy mi lesz ezután anyával? Mindig csak Luhanra gondoltam, vagy saját magamra, pedig ő fog a legjobban szenvedni. Elvesztette a férjét, és most az egyszem lányát is el kell engednie. Nincsen más ehhez fogható érzés, amit az anyukád iránt érzel. Ez egy olyan különleges kötelék, ami rettentően mély, és sosem szakad el, vezessen bárhova is az út. Az én anyukám mindig mellettem volt. Mindig támogatott, segített nekem, és ami a legfontosabb... mindennél jobban, feltétel nélkül szeretett.
Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és leemeltem róla a teásbögrét. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, és mosolyogva konstatáltam, hogy a kedvencemet, babmuszos zöld teát készítette. Ez is az anyukák egyik fő jellemzője. Kérdés nélkül tudják, melyik a legkedveltebb italod, a kedvenc színed, vagy hogy éppen melyik filmet szeretnéd nézni.
Még mielőtt jobban elérzékenyültem volna, kikászálódtam az ágyból, és az apró fürdőszoba felé vettem az irányt. A lakásban ez volt az egyetlen helység, ahol volt villany, így megnyomtam a sárgás színű kapcsolót, és hagytam, hogy a fény lassan belepje a teret. Kezeimet a mosdókagylóra támasztottam, és belenéztem a tükörbe. Nem láttam mást, csak egy rémült lányt, aki egy, benne már nagyon régóta megfogalmazódott kérdést tesz fel magának.
"Jól döntöttem?"
Jól döntöttem, amikor elkísértem anyát aznap? Amikor elfogadtam Luhant érzéseit? Amikor összetörtem a szívét egy hazug életképpel, amit azért hoztam létre, hogy Ő ne sérüljön annyira? Pontosan tudtam, hogy a betegségem halálos, én mégis kihasználtam egy embert, darabokra téptem a lelkét, pedig azt hitte, boldog vagyok mellette. Tulajdonképpen miért is nem mondtam el neki? Féltem, hogy megsajnál, és esetleg segíteni fog? A francba is, féltettem a büszkeségem! Igen, ez az, ami miatt most ilyen mélyre süllyedtem! Azt hittem, helyesen cselekedtem, de valójában saját magamat védtem leírhatatlanul önző módon. Mindenem elvették, amim csak volt! Évekkel ezelőtt az apukámat, a barátaimat, az egészségemet, már csak a napjaim maradtak, amiket magamnak akartam! Egy önző, szánalmomra se méltó ember vagyok...
Ujjaim egyre szorosabban ölelték körül a mosdókagylót, miközben az arcomon lassan végigfolyt egy hatalmas, forró könnycsepp. Idegesen töröltem le bal kezemmel. Megnyitottam a csapot, és a jéghideg vízbe temettem orcáimat. A folyadék kellemesen hűsítő volt, egy kicsit meg is nyugodtam.  Mérhetetlen szégyenérzetem azonban nem akarta elhagyni a testem, belülről égetett, markolászta a szívem, és minden egyes lélegzetvételem után egyre nehezebbnek éreztem a tüdőm. Kitántorogtam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem tudom, meddig bámultam meredten magam elé, mert a legközelebbi emlékem annyi, hogy kopognak az ajtón. Kinéztem a velem szemben lévő ablakon, és döbbenten tapasztaltam, hogy kivilágosodott, és a falon ketyegő órára pillantva rájöttem, hogy fél tíz a pontos idő. Biztos Liyu érkezett meg.
Felálltam tehát eddigi ülőhelyemről, és kinyitottam a bejárati ajtót. Csakugyan barátnőm volt az, aki ebben a pillanatban be is lépett a lakásba. Arcomra erőltettem egy mosolyt, és már emeltem is a fogasról a kabátom.
- Ma megyünk a Parkba, igaz?- kérdezte Liyu, miközben én cipőmbe bújtam.
- Uhum- biccentettem egyet. Istenem... a Park... Mennyire szerettem oda menni Vele, kézen fogva, a jövőn merengve. Mindig mesélt a forgatásról, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, néha- néha még a Koreában töltött éveiről is szót ejtett. Én pedig lenyűgözve néztem, és hallgattam angyali hangját. Szerettem, ha csak úgy mondja, hogy milyen napja volt. Nem kellett rendkívüli dolgokat tennie, hogy levegyen a lábamról.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és néma csendben sétáltunk le a lépcsőkön. Csak Liyu magassarkújának kopogása hallatszott, semmi egyéb. Az autóban is kerültem barátnőm tekintetét. Fejemet az ablaknak támasztottam, és néztem a mellettem elsuhanó város körvonalait. A tüdőm ismét szorítani kezdett. Jóval erősebben, mint reggel. Elhúztam a szám, és lehúztam a kabátom zipzárját. Egy kicsit enyhült a fájdalom, így fojtattam tovább a nézelődésem.
- Jól vagy?- kérdezte aggódóan Liyu, mire bólintottam.
- Igen...- ekkor megpillantottam a Park sziluettjét- Itt vagyunk- suttogtam. Amint megállt az autó, azonnal kipattantam belőle, és mint egy megvadult beteg, futni kezdtem a bejárat irányába. A mellkasom égett, levegőt alig kaptam, a fejembe pedig szörnyű fájdalom hasított. Arcomra fagyott a mosoly, és tüdőmhöz kapva rogytam össze.
- Úristen! DAIYU!- hallottam még Liyu fakó hangját. Látásom elhomályosult, már csak annyit érzékeltam, hogy egy barátnőmhöz hasonló alakú lány fut felém.
Ezután körülölelt

a

néma

csend

.

9. Fejezet

Luhan lehajtott fejjel állt a szakadó hóban, kezében lévő hatalmas telefonjára merevített szemekkel. Pötyögött valamit a kijelzőn, majd zsebébe süllyesztette a készüléket, és dideregve fújta ki a levegőt. Arrébb szökkent kettőt, gondolom fázott, mert akkor szokott ilyeneket csinálni.
 Liyu telefonja hirtelen megrezzent a kezemben. A szívem akkorát dobbant, mint még talán soha. Talán... lehetséges, hogy... Lu barátnőmnek írt? Jó ég, Daiyu, hogy gondolhatsz ilyesmire? Liyu híres színésznő, nyilván rengeteg ismerőse van szerte Kínában, ezer az egyhez, hogy nem Luhantól kapott üzenetet! De akkor ő kinek írt? Talán már is van valakije? Erre a gondolatra kivert a víz. Na jó... meg kell néznem. A saját érdekében. Bármennyire is kötöttem magam a tervemhez, képes lettem volna kipattanni a kocsiból, és kérdőre vonni ŐT.
Feloldottam hát a képernyővédőt, és megnyitottam a kapott levelet.
" Beszélnünk kéne. Tudod, hogy miért"
Ennyi. 5 büdös szó volt, amit Luhan küldött. Netalán... rólam lenne szó? Liyut is csak ő küldte? Szentséges világ, nem, az nem lehet! Remegő kezekkel írtam vissza a választ.
" Nem. Fogalmam sincs"
Tudom, pontosan tudom, hogy mennyire rossz ember vagyok. Hiszen nem lett volna szabad ezt tennem. Nem tartottam tiszteletben a kettejük dolgát. De még csak belegondolnom is rémes volt, hogy mi történik akkor, ha Liyu elmondja neki. Bízok benne, nem erről van szó, csupán nem szeretnék ennél nagyobb gondot okozni. Majd akkor... ha már nem tudnak leszidni miatta.
Oldalra néztem, oda, ahol az előbb még Luhan állt, de meglepődötten vettem észre, hogy senki nincs a parkolóban. Hirtelen az anyós ülésnél lévő ablakot megkopogtatták. Ijedten fordultam oda, de amint megláttam, ki is a "zaklatóm", szám elé tettem kezeimet, és olyan halkan vettem a levegőt, hogy azt hittem megfulladok. Lassan, nagyon lassan lejjebb ereszkedtem az ülésen. Liyu nyitva hagyta az autót (legalább is nem vettem észre, hogy máshogy tett volna), tehát LUHANnak csak egy kézmozdulatától függ, benéz-e a kocsiba vagy nem.
Két kis kézfejével oldalról sötétített magának, és nagy, őzike szemeivel körbepásztázta az autó belsejét. Liyu, hol a manóban vagy?
Féltem. Féltem, hogy megtalál. Hogy félreérti. Hogy újra hazudnom kell neki. Nem volt helyes, hogy bujkálok előle. Az elől a személy elől, aki a legnagyobb becsben tartott. Aki mindig a kedvemben járt. Aki tiszta szívéből szeretett. Aki soha, de soha nem ártott volna nekem.
A bűntudat iszonyatosan mardosni kezdett, esküszöm, azt hittem, a szívem kiszakad a helyéről. Szörnyű érzés volt, hogy gyáva nyusziként meghátráltam. A legjobb barátnőm autójában bujkálok, csak azért, mert nem mertem felvállalni saját magam. Szánalmas vagy, Daiyu! Nem érdemelted meg soha...
-Hahó! - kocogtatta meg az üveget Luhan- Van itt valaki? - édes hangját hallva megborzongtam. A gyönyörtől. Az ő tökéletes hangja volt az egyetlen, ami kitudta ezt belőlem váltani.
Megálljt parancsoltam harsogó gondolataimnak, attól félve, hogy talán azokat is meghallja. Feszülten figyeltem rá, minden mozdulatára. Bármelyik pillanatban kinyithatta volna az ajtót. De nem tette. Túl udvarias, és diszkrét ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Ráadásul Liyu is vissza érkezett. Hallottam aggódó hangját, amitől minden izmom elengedett, és megkönnyebbülten szegtem hátra a fejem.
- Mit csinálsz ott? - kérdezte. Luhan megfordult.
- Írtam neked, és válszoltál. De nem láttam, hogy magaddal vitted volna mobilod- magyarázta.
Liyu fáradtan felnevetett.
- Akkor szerinted ki írt neked vissza? Szerinted rejtegetek valakit a kocsimban? Ezt ugye nem gondoltad komolyan?- próbálta természetesre venni a stílusát, de amennyire hallottam a 9 tonna acélon keresztül, ez nem igazán sikerült neki. 

 Luhan arca megfeszült, és hátát nekinyomta az ablaküvegnek. Karjai fáradtan ernyedtek le teste mellé. Sugárzott belőle a tétlenség, és hirtelen úgy megsajnáltam, hogy még a sírógörcs is elkapott. Ki kellene pattannom az autóból, szorosan magamhoz ölelni, és elmondani neki mindent... Az elejétől a végéig. Hogy ne eméssze magát, ne legyen kimerült, főleg ne miattam. 

- Nem tudom, Liyu...- mondta- Én már tényleg, semmit nem tudok- sóhajtotta hátra szegett fejjel. Ajkaimba haraptam. Ez volt a gyengém. Mindig, ha ezt csinálta, kikényszerített belőlem egy mélyről törő sóhajt. 

Barátnőm óvatosan bepillantott a kocsiba a válla mögött, és egy aprót biccentett felém. Megfogta Luhan vállát, és arrébb húzta, oda, ahol már az ablakok be voltak sötétítve. Közelebb másztam, hogy semmiről se maradjak le, és hogy legalább így hallani tudjam a hangját.
- Verd ki a fejedből Daiyut- Liyu hangja átváltott ridegre, amitől még én is összerezzentem- Elmentem hozzá, beszéltem vele, minden úgy van, ahogy mondta neked is. Soha, semmilyen érzelem nem fűzte hozzád!- arcom megfeszült. Kezeim ökölbe szorulva lógtak testem mellett.
 Tudtam, hogy csak nekem segít, de így, hogy kívülállóként hallgattam a bődületes nagy szemétségemet, még inkább undorodtam saját magamtól.
Luhan zavart volt. Szinte éreztem, hogy ki- be csukogatja száját, hogy erre nem tud mit mondani. Iszonyatosan megsajnáltam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy kinyissam az ajtót, jó erősen megszorongassam, és elkergetni minden zavaros felhőt a fejünk felől.
De ismét felülkerekedett bennem az ésszerűség, és az elveimhez való hűség, így feszülten figyeltem tovább.
- Ez csak... csak egy félreértés- mondta remegő hangon Luhan. A szívem is belé fájdult.
Liyu zavartan köhintett egyet. Azt hittem egy pillanatra, hogy kiesik a szerepből, de tartotta magát, és ismét egy kő kemény szavakból összerakott mondatot vágott ennek a drága léleknek a fejéhez.
- Csak a pénzed kellett neki! Megszerezte, többé már nincs rád szüksége! Ő is ment a maga útjára, te is kövesd a sajátod! Annyi nő van a világon, akinek csak sóhajtanod kell, és a karjaidba omlik, ne utána áradozz!- kicsit taszítva rajta, barátnőm teljesen az autóhoz nyomta Luhant- Ha nem vagy képes elfelejteni egy olyan szerelmet, amit csak te éreztél, az mind azt bizonyítja, hogy...
Liyu telefonja ekkor hatalmas hangerővel kezdett csörögni a kezemben.
A mai nap másodszorra.
Csakhogy most fogalmam sem volt, ki lehet a vonal túlsó felén. Ijedten dobtam le a készüléket az ülésre, és átpattantam a túloldalra.
- Bocsánat- húzta el a száját Liyu, és gyorsan, futólépésben megkerülte a kocsit. Beült az első ülésbe, hátranyúlt a telefonjáért, és felvette.
- Haló? Igen? Ó, értem... Megtennéd akkor, hogy lemondod a hétvégi sajtótájékoztatót? Nem, Fen, most mondtad, hogy... Rendben, nekem édes mindegy, csak ne sértődjenek meg... Köszönöm, viszlát- és lerakta. Nagyot sóhajtva fordult hátra hozzám, és óvatosan elhúzta a száját.
- Menjünk- suttogtam. Megértően bólintott, és miután intett egyet a még mindig döbbenten álló Luhannak, beletaposott a gázba. A hó ropogva csikordult fel a kerekek alatt, mintha fájna neki a tonnás jármű súlya.
Felmásztam az ülések elől, és hátrafordultam.
Ő még mindig ott állt, azon a helyen, ahol percekkel korábban kitépték a szívét.
Az autó hűlt helyét nézte.
Nem tett semmit, egy helyben állt, és nézett.
Ez volt az utolsó kép, amit láttam, mert Liyu elfordult egy másik utcába.
Hevesen dobogó szívvel ültem vissza a helyemre. Fogalmam sem volt, miért érzek ekkora megkönnyebbülést, amikor ilyen szörnyű dolgot tettem. Nem csak én, hanem még magammal is rángattam valakit!
Talán... a tudat nyugtatott meg, hogy elhitte ezt az egész mesét. Legalább NEKI nem kell majd többet szenvednie. Biztos voltam benne, hogy most összetört, csalódott, és zavart, de el fog felejteni, talál majd egy egészséges lányt, aki nem haldoklik... Családot alapít, és elviszi a kislányát a Tó- hoz.
Ezekre még csak gondolnom is fájt. Leírhatatlanul.
Más ölelte át.
Más adott puszit puha arcára, a másnapi munka túlélési csomagjaként.
Mással kulcsolta össze az ujjait, másnak a haját simogatta meg...
 Ziháltan ráztam meg a fejem, és dühösen töröltem le egy kigördülő könnycseppet. Miért? Miért vagyok ilyen gyenge, hogy bármelyik pillanatban, ha eszembe jut, sírva fakadok? Annyira szánalmas ez a viselkedés, hogy kínomban a saját lábamat kezdtem csapkodni.
Anya megmondta, hogy ne kezdjek el vele találkozni. De, persze nem is én lennék Vang Daiyu, ha egyszer is figyelnék rá.
- Hé, nyugodj meg- szólt hátra Liyu- Ne tegyél kárt magadban- húzta össze a szemöldökét, és rosszallóan kezdte csóválni fejét. A visszapillantó tükörben mindent láttam.
- Annyira dühös vagyok magamra- mondtam- Ha nem vagyok ennyire önfejű, akkor nem kellett volna megbántanom senkit sem...
- Ha nem vagy ennyire önfejű, akkor nem éled át ezt a csodálatos pár hetet!- dörgött rám Liyu- Talán először az életben nem az eszedre hallgattál, szereztél tapasztalatokat, de te le akartad zárni, ennyi. Ne rágódj ilyen dolgokon, van elég bajod enélkül is- halvány mosolyt eresztett felém.
 Be kell vallanom, igaza volt... A gondok csak most kezdenek súlyosodni, és merő szerencse, hogy nem ködösítette el a szemem (annyira) a rózsaszín köd, hogy ne tudjam tartani magam ahhoz, amit már az egész kapcsoltunk előtt láttam.

Az út további részében nem szólalt meg egyikünk sem. Én a gondolataimba temetkeztem, Liyu meg figyelte fantasztikus városi közlekedést. 20 perc néma csönd után végül már az autó motorjának berregését sem lehetett hallani. Megálltunk az ormótlan, szürke panelházunk előtt. Átvetettem magamon a táskám, és kiszálltam. A vezető oldalához mentem, és megkopogtattam az üveget, hogy barátnőm húzza le az ablakot.
- Köszönöm- suttogtam fáradtan. Teljesen kimerültem, és ez a hangomon is érezhető volt.
- Menjél be, és pihend ki magad, édesem- simította meg a karom Liyu- Holnap délelőtt jövök érted- tette hozzá még mielőtt elfordultam volna. Bólintottam egyet, és úgy tettem, ahogy az előbb mondta. Kihalásztam a kulcsot a táskámból, és felmentem a lakásba. Anya nem volt otthon, így nem vesződtem semmiféle teával. Eldőltem az ágyamon, és azonnal elnyomott az álom...

8.Fejezet

IXXX
A hűvös, későtavaszi szél ismét megcsapott, és a hideg úgy futott végig a hátamon, hogy azt hittem, kiugrok a bőrömből.
- Daiyu- csóválta meg Luhan a fejét bosszúsan, majd kibújt a kabátjából és a hátamra terítette.
- Meg fogsz fázn....- kezdtem volna, de halkan felnevetve belém fojotta a szót.
-Csak nézd- mondta mosolyogva, s büszkén fordult körbe a pagodában, ami egy vékonyka hídon át vezetett a tó fölött.
Úgy tettem hát, ahogy kérte... Varázslatos hely volt, szent igaz... A víz felszíne lágyan fodrozódott, amint a szellő megcirógatta.
- Mami!- hallottam meg egy kislàny hangját, aki a tó szélén állt. Apró kezében egy elszáradt nádat szorongatott, és fülig érő vigyorral szaladt boldogan mosolygó édesanyja karjaiba.
- Jaj, hát ez gyönyörű!- dicsérte meg lányát. Nem tudtam megállni, hogy halványan el ne mosolyodjak.
- Ha nekem lesz valaha egy kislányom, biztos, hogy el hozom ide- szólalt meg Luhan.
Lassan felém fordult. Szemei vágyakozástól égtek, arca egészen kipirosodott. Lehet, hogy még is ellenkeznem kellet volna, amikor nekem adta a kabátját.
- Jó apa leszel- nevettem fel halkan.
Kezecskéivel közre fogta orcámat, mire én a meglepődöttségtől hátráltam egy lépést. Luhan óvatosan elhúzta a száját.
- Azt mondod?- kérdezte gyengéd, lágy hangom. Illetődve néztem bele nagy, sötét szemeibe. Éreztem, ahogy megrándul a keze a hideg miatt, ezért gyorsan témát váltva lekaptam a hátamról a kabátját.
- Jéggé fagysz itt nekem- bújtattam bele- Mennjünk vissza az épületbeee- kérleltem. Hitetlenkedve felnevetett.
- Igazán ügyes...- mondta, miközben összekulcsolta ujjainkat. Éreztem, hogy testem teljes egészét átjárja a melegség. Amit Ő váltott ki. A szerelmével...
XXX
A tó befagyott jegén néhányan korcsolyáztak, de a legtöbben csak fényképezték a természeti jelenséget. 

Nagyot szippantottam, és remegő lábbakkal léptem a hóval borított hídra. Lépteim alatt ropogott a még mindig hulló fehér varázs. Mellkasom elnehezült, és nehezebben vettem a levegőt, amint eszembe jutottak a régi emlékek. Arcomon lassan legördült egy könnycsepp, mely szinte égette azt. Kabátom ujjával gyorsan letöröltem gyengeségem jelét, és beléptem a pagodába. Lassan, nagyon lassan körbefordultam. Szinte láttam magam előtt az egy hónapja történt eseményeket. A szívem szorító érzése ellenére halványan elmosolyodtam. Soha, senkit nem szerettem annyira mint Luhant. És bár tudom, hogy szörnyű dolgot tettem vele, biztos voltam benne, hogy így sérül a legkevesebbet. Nekem pedig ez volt a legfontosabb. Ha valakit szeretünk, akkor Őt meg kell védenünk, nem? Nos, én ezért voltam boldog. Mert megvédtem. 

Kiléptem a pagoda alól és a tó partján találtam magam, amit elterített a frissen esett, puha hó. 

Leguggoltam, és a hidegtől már vöröslő ujjaimmal otthagytam a jelet... 

Igen, a keresztet.
Felállni azonban már nem tudtam. A lábaim remegtek, és a hirtelen jött bűntudat is eszeveszettül mardosni kezdett.
Szemeimet lehunytam. Én nem akartam neki rosszat. Most már Liyu is tudja. Én... nekem az a legfontosabb, hogy Luhan boldog legyen. Így majd az lesz. El fog felejteni... El kell felejtenie....
Alig bírtam visszatartani könnyeimet, melyek forrón mardosták belülről pilláimat. Ha itt roppanok össze, mindenki előtt, abból semmi jó nem sülne ki. Különben is... Még annyi hely van, ahová el kell mennem. Nem sírhatom el magam mindenhol, mert azt, akit még az életemnél is jobban szeretek, elengedtem.
- Daiyu- simította meg Liyu a vállam hátulról- Minden rendben?- kérdezte óvatosan.
Egyetlen barátnőm kísért el ide. A TÓhoz. Mióta tudja, hogy mi is történik valójában velem, nem enged le egyedül sehova. Megígérte, hogy csendben vár, és nem szól egy szót sem amíg "megemlékezek", de nem hagy magamra egy percre sem. És azért én szívből hálás voltam.
- Nem...- ráztam meg a fejem, és a kínzó belső érzés ellenére, de valahogy felálltam.
- Nekem máshogy tűnik- mosolyodott el szomorúan Liyu. Belém karolt és együtt tértünk vissza az út mellett parkoló autójához. Beültem a hátsó ülésre, ahol az ablaküveg sötétített volt. Ugyan is, mielőtt barátnőm hazavitt volna, meg kellett állnunk a stúdiónál. Valamit ott felejtett még délelőtt, amikor a közös részeket forgatták. Most azonban Luhannak volt csak felvétele, és nem szerettem volna, ha kolléganője járművében meglát engem.
- Akkor várj meg itt- parkolt le Liyu a hátsó bejáratnál, és a kezembe nyomta a telefonját- Ha bármi történne, nyomd meg hosszan az 1-est- mosolygott, és kiszállt. Szemöldök ráncolva forgattam meg kezeim között a készüléket. Valami csúcstechnológiával fejlesztett, vadonat új szerkezet volt. Csak telefonszámok voltak benne, semmi más. Se fényképek, se jegyzetek, se játékok. Furcsa... Ha nekem lenne ilyen mobilom, biztos tele lenne mindenféle alkalmazással. Vállamat megvonva ejtettem ölembe a telefont, és fejemet az ablakpárkánynak hajtva kinéztem.
Bár ne tettem volna...

7. Fejezet

- Ssss!- simította meg a hajam Liyu- Héé...- farzsebébe nyúlt, majd előhalászott egy papír zsebkendőt, és kezembe gyűrte- Nyugodj meg... aztán mondd el, hogy mi történt...- könnyektől áztatott arcommal felnéztem rá. Arca gondterhelt volt, szemeiben értetlenség és félelem csillogott. Óvatosan bólintottam egyet, majd elfordultam, és kifújtam az orrom. Karommal letöröltem arcomat, felálltam a földről, és leültem a régi, elnyűtt kanapénkra. Intettem barátnőmnek, hogy foglaljon helyet mellettem.
- Szóval...- fogtam meg két kezét- Tavaly kezdődött az egész... Egyik nap rosszul lettem. Nem foglalkoztunk vele különösebben, mert anya is fejfájós, azt gondoltuk, hogy a front miatt van... De aztán...- nagyot sóhajtottam- Éreztem, hogy valami nincs rendben... Egyre gyakrabban lettem rosszul, mindig hosszabb ideig, mint előtte... Beszéd közben nem jutottak eszembe szavak, elkezdtem valamit mondani, és nem tudtam, miről magyarázok! Aztán... aztán az egyik ilyen "rosszullét" az utcán jött rám... Szabályos roham volt... Nem is tudom, hogy mi történt pontosan, mert... nos hát... annyit érzékeltem, hogy forog velem a világ, és minden sötétedik körülöttem... A kórházban ébredtem, és az első dolog, amit láttam, az anya zokogó arca volt...- lopva Liyura pillantottam. Most jött a dolog csúnya része- Rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam...- mondtam alig hallhatóan. Barátnőm szája elé kapta kezét. Tisztán láttam a szemében a bűntudatot.
- Én.. én... nekem erről... fogalmam sem volt...- kereste a szavakat- Istenem Daiyu... annyira sajnálom...
- Nem tudhattad- mosolyogtam rá halványan- Senki nem tudja...
Na erre a mondatomra éreztem, hogy minden idegszála megfeszül.
- Úgy érted..., hogy...?- nézett rám kérdőn.
- Úgy értem, rajtad kívül senki.... még Luhan se...- hajtottam le a fejem. Gondolom, most állt benne össze a kép. Láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik. Tudtam, hogy most sajnál engem, talán némi szánalom is vegyült érzéseibe, de ezért nem hibáztathatom. Mindenki szánja azokat, akiken nem lehet segíteni.
- Miért pont most?- kérdezte, aztán, látva értelmet arcomat, hozzá tette- Miért pont most szakítottál vele?
- Uhh...- húztam el a szám. A betegségemet egész jól fogadta, de ezután a hír után nem tudom, milyen reakcióra számítsak- Tudod... nagyon későn vették észre, hogy mi is a bajom...- mondtam- És hát... pénz szűkében el kellett vetnünk a sugár,- és kemokezelések lehetőségét... Csak a gyógyszerekben bízhattunk... De... éreztem, hogy kevés esélyem van... és még mielőtt megkaptuk volna a hírt... kitaláltam a mesét, amivel...- a torkomban lévő gombóc egyre nőtt, így nyelnem kellet egyet- amivel bár összetörtem a szívét..., de tudom, hogy majd átvészeli... és talál magának egy olyan nőt, akit ugyan úgy a tenyerén hordoz, mint engem...
- Milyen hír?- Liyu mindig a lényeget szűri ki...
- Legfeljebb Két Hetem van- barátnőm megmerevedett. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítéseibe kerül, hogy ne sírja el magát. Percekig küzdött magában, végül teljes erőből átölelt és csak ennyit suttogott a fülembe:
- Nagyon... nagyon erős lány vagy, Daiyu.... A példaképem lettél...

xxx

Nem csoda, hogy anya frászt kapott, amikor meglátott... Vigyorogtam, mint a tejbetök. 

- Jézusom... Mi történt?- dobta anya a vállára az addig a kezében lévő konyharuhát.

- Semmii- szökkentem egyet- Nem fogod elhinni mi történt- trilláztam. Arca kisimult, és megjelentek oly rég nem látott nevetőráncai.

- Na... jól sikerült a randevú?

- Anyaaa- nevettem fel- Az randi! A randevú olyan... régimódi..- huppantam le a konyhában az asztal mellett álló székemre.

- Régimódi anyával élsz- kacagott anya is, majd vissza állt mosogatni- Mi történt?- pillantott hátra- Csak nem szerelmes a kisasszony?- húzta kaján vigyorra a száját.

Kihúztam magam, és még szélesebben vigyorogtam.

- Lehet- nyújtottam ki a karom.

- Biztos- nevetett fel anya megint. Nem is emlékszem már, mikor volt utoljára, hogy csak mosolyogni láttam. Nevetni pedig... még talán akkor, amikor apa is velünk élt- Jót tesz neked ez a fiú- mondta, miközben kifújt egy tincset a szeme elől.

Éreztem, hogy elönt a boldogság. 

- Megcsókolt- böktem ki végül. Anya 180 fokos fordulatot vett maga körül. 

- A-..öhm...- nem tudott mit mondani, csak krákogott- Visszavonom, amit az előbb mondtam- húzta össze a szemöldökét.

- Ha nem rángatsz magaddal aznap, talán sosem ismerem meg... és most nem mosolyognál... Tudod te, milyen rég óta vagyunk búskomorak? Mind a ketten csak azon aggódunk, hogy mi lesz majd, holnap, vagy egy hét múlva... De most, hogy van nekem Luhan, ha csak 2 percig is, de legalább tudtuk élvezni a jelen gyönyörét...- álltam fel, majd megöleltem teljesen ledöbbent anyukámat- Köszönöm...- suttogtam...

Drága olvasóim!
Először is szeretném megköszönni az eddigi nézettséget, mert hatalmas iramban futott felfelé a grafikon. Igazán jól esett! :)
Ahogy azonban néztem a bejegyzéseket, alig kaptam kommenteket, az utóbbi háromhoz pedig biztos nem. Így az a tiszeteletteljes kérésem lenne, hogy az elkövetkezendő részeknél írjatok véleményt, mert akkor gyorsabban fogom hozni a fejezeteket.
Nagyon szépen köszönöm a kitartást, az olvasást, mindent! <3
Boldog, és kellemes húsvéti ünnepeket!

6. Fejezet

Hazafele meglehetősen lassan mentem, direkt gyalog, hogy át tudjam gondolni a dolgokat. Ez már tényleg az utolsó napjaim egyike. Akár ebben a percben össze eshetek és akkor.... Nem, azt nem szabad. Végig kell  járnom a listát, meg kell jelölnöm és utána tessék, itt vagyok. De előtte nem! Ezt elhatároztam. Márpedig amit Vang Daiyu elhatároz, azt ha törik, ha szakad véghez is viszi.
Haza érve anyát nem találtam a lakásban, egy cetlit hagyott maga után a kopott konyhaasztalon.
"El kellett mennem elintézni valamit, majd este jövök. Ha éhes vagy, találsz egy kis tésztát, azt megeheted. Puszillak: Anya"
Felnéztem a falon vadul ketyegő órára, és nagyot sóhajtva konstatáltam, hogy dél múlt 20 perccel. A hasam egy nagyot kordult, mire automatikusan oda kaptam a kezem. Hűtő híján anya csak egy helyre tehette az előbb említett ételt. Még pedig az ablak melletti szekrénybe. Elővettem hát két pálcikát és vadul neki láttam az étkezéshez. Gyorsan bepusziltam a tésztát, és miután elpakoltam magam után, a szobámba mentem.
Lehajoltam az ágyamhoz, és alá nyúltam. Előhalásztam egy kis, fekete dobozkát, aminek a kulcsát egy láncon hordtam a nyakamban. Lecsatoltam magamról és a kulcsot a zárba helyeztem, majd elfordítottam azt.
Éreztem, hogy nem bírom ki sírás nélkül, de nem tudtam megállni, hogy ne vegyem a kezembe a képeket. Luhan nagyon szeretett fotózkodni, és nem egyszer készítettünk közös fotókat, amiket elő hivatott nekem, mivel nem volt okos telefonom, amire át tudta volna küldeni.
Az első kép azon a napon készült, amikor össze jöttünk. Este meghívott egy forró csokira, és nem tudta kihagyni a selfiet. Azt mondta, minden percet, amit velem tölt el, meg akar örökíteni. Így hát hagytam magam.

xxx

- Ez az első elölkamerás képed?- kérdezte hitetlenkedve, mire félve bólintottam.

- Ilyen régimódi vagyok- kortyoltam bele a forró italba, ami melegséggel töltötte el a testemet. Lehet, hogy nem is a csoki miatt éreztem hirtelen annyira forrónak a levegőt, hanem attól, mellettem sétált a tökéletes barátom, puha kis kezével az enyémet fogva. 

- Nem vagy régimódi- nevetett fel Luhan- Csak különleges. Nekem épp ezért tetszettél meg. Mert nem vagy az a tömeg gyártott típus- pillantott rám, és megdobott egy félmosollyal, amitől azonnal elpirultam és elkaptam a fejem.

- Nekem... haza kéne mennem- motyogtam végül- Anya már biztos aggódik.

- Rendben, elkísérlek- ajánlotta fel azonnal. Megállt bennem az ütő. Nem tudhatja meg, hogy hol lakok. Az túl veszélyes lenne a későbbiekben. De nem mondhatom meg neki, hogy, figyelj, bár a barátom vagy ( még meg kell szoknom ezt a szót, nagyon tetszik), nem mondhatom meg, hogy hol lakok, mert ha majd eljön az ideje, és kilépek az életedből, nem kell, hogy tudd, hol éltem.

- Azt nem tartom jó ötletnek- mondtam halkan.

- Daiyu- állt meg, és szembe fordított magával- Ne mondd, hogy nem tudhatom meg, hogy hol laksz. Ha bármi történne, muszáj tudnom... Megérted, ugye?

Lassan bólintottam.

- Akkor gyere- ragadtam meg a kezét, és húzni kezdtem magam után. Így érkeztünk meg a TÉRhez. 

- Innen haza találok- fordultam meg mosolyogva.

- Naa, miért nem mehetek fel?- kérdezte elszontyolodva.

- Azért, mert ott még nem tart a kapcsolatunk- vágtam rá. Egy percig csöndben fürkészte az arcom, aztán hirtelen magához rántott.

- Itt már tart a kapcsolatunk?- kérdezte hihetetlenül édesen, majd.... Nem is tudom, olyan gyorsan történt az egész, meg őszintén megvallom, kicsit szégyellem is, de... huhh.. Szóval újdonsült barátom megcsókolt. Nem volt benne semmi erőszak, olyan gyengéden tette ajkait az enyémre, hogy nem is éreztem mér, csak annyit, hogy elönt a forróság, és iszonyat égni kezd az arcom.

- Luhan- löktem el magamtól, és azonnal lesütöttem a szemem.

- Ne-ne-ne haragudj- fogta meg két kis arcocskáját- Nem tudom, mi velem. Kérlek szépen, ne haragudj...

Lassan, nagyon lassan felnéztem rá. A szám szélét rágva egy kis idő után erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- Mennem kell- láttam, hogy elönti őt a kétségbe esés- Holnap találkozunk- tettem hozzá, majd sarkon fordultam, és mielőtt reagálni tudott volna, elillantam, akár a szél.

xxx

A könyökömmel letöröltem egy kibuggyant könnycseppet.

- Te jó ég- nevettem fel keserűen, megpillantva a következő képet. Lapoztam volna tovább, amikor esze veszett kopogás ütötte meg a fülem. Valaki úgy dörömbölt az ajtón, mintha be akarná törni. Ijedten pattantam fel és halkan futottam az ajtóhoz. Kilestem az ajtón, és azt hittem, nem hiszek a szememnek. 

- Daiyu! Tudom, hogy itt vagy! Azonnal engedj be!- verte meg újból az ajtót... Liyu. Nagyot nyeltem. Vajon hogy talált meg? 

- Mit akarsz?- kérdeztem óvatosan.

- Beszélnünk kell!- jelentette ki- Luhanról...

Amint kimondta ezt a nevet, azonnal kinyitottam az ajtót. Liyu szó szerint beesett a lakásba. Lerúgta magáról a cipőjét és betrappolt a nappalinak nem éppen mondható helységbe. Csípőre tette a kezét és idegesen fordult felém.

Arca aggodalmat, dühöt és tehetetlenséget sugallt. Rossz előérzetem támadt...

- Tudod te, hogy mit tettél VELE?- szegezte nekem a kérdést- Tönkretetted! 

Az oldalamba szúró fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. Valami történt az én drága Luhanommal és miattam...

- Mit... csináltam?- kérdeztem halkan.

Liyu szomorúan csóválta a fejét.

- Miután ma megjelentél, nem tudott koncentrálni a forgatáson. Elengedtek minket, én pedig kikérdeztem, hogy miért ilyen letört. Ahh, Daiyu, én nem értem, hogy tehettél vele ilyet? Hogy szakíthattál vele így? Te voltál a mindene! Olyan jól megvoltatok egymással, titeket egymásnak teremtett az ég... MIÉRT?- ült le a fotelbe.

Lehunytam a szemeimet és mély levegőt vettem. 

- Mert halálos beteg vagyok- üvöltöttem zokogva Liyunak. A lábaim remegni kezdtek, én pedig a földre rogytam.

Ezt az egészet még csak kimondani is iszonyat fájt... 

És most, hogy Liyu is tudja, nem tudom mi lesz... 

A szememet elborították a könnyek, és csak annyit éreztem, hogy a barátnőm ( azt hiszem, mondhatom annak) leguggol mellém, és átölel. 

Igen...

Tudtam, hogy benne megbízhatok...

Drágáim! :)

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvassátok a blogomat, 1000 követőt szereztem eddig. Mindenképpen fogom folytatni az írást, csak mostanában semmire nincs időm, felvételi időszakában vagyok, ezért egy kis tolerációt szeretnék kérni tőletek. Megpróbálok a hét végéig megírni és kirakni egy új részt, de nem ígérhetek semmi biztosat.
Még egyszer köszönök mindent, és a elnézést a nagy csúszásért! :) Legyetek jók :*