5. Fejezet

Felszálltam a buszra, majd miután nem bírtam tovább a szardínia életmódot, leszálltam a járműről és úgy döntöttem, inkább gyalog megyek el a stúdióig. A levegő meglehetősen hideg volt, így összébb húztam magamon a kabátom és megszaporáztam lépteimet.

Lelki szemeim előtt már lebegett a kép, hogy mi fog történni, ha Ő is meglát engem. Lefagyott arc, szomorúság, Luhan esetében még a sírást is el tudtam volna képzelni, amilyen meleg szívű, és gyengéd lelkű. A szívem egy hatalmasat facsarodott. Nagyot szippantottam a levegőbe, megdörzsöltem az orromat, majd befordultam a sarkon és szemeim elé tárult az épület. Méretes üvegablakait szinte teljesen ellepte a hó, csak a cég logo- ját tudtam kivenni. 

Nagyot sóhajtottam, majd célirányosan elindultam. 

Megkerültem a tömböt, így pont szemben találtam magam a hátsó bejárattal, amit senki sem felügyel, csupán a személyzet használja. 

Lenyomtam a kilincset, majd bekukucskáltam az apró résen át. Egy nő áll csupán a falat támasztva. A telefonját nyomkodta, néha fel- fel mordult, és akkor kinézett a készülékből.

- Jó napot...- köszöntem óvatosan, miután beléptem az épületbe. Kezeimet ökölbe szorítottam és úgy fújkáltam, hogy melegedjen fel.

- Jó napot- vetette oda, majd merült is vissza a mobiljába. Gyorsan elslisszoltam mellette, majd felmentem egy emeletet. 

- Nem jó, nem jó- hallottam a rendező hangját már a lépcsőházban- Több érzelmet kérek! Koncentrálj normálisan, Luhan!- amint meghallottam a nevet, megszaporáztam lépteimet. 

A nagy kétszárnyú ajtó tárva nyitva volt. Persze, hisz itt csak a technikusok mászkálnak, senki más.

- Bocsánat- böktem meg egy fiatal férfi vállát, aki épp egy vastag kábelt tett ragasztott a padlóra.

- Huhh?- nézett fel, majd meglátta az arcomat és azonnal elmosolyodott- Ott van a zsámoly- mutatott egy ülőhelyre, amit mindig lefoglaltak nekem. Elvileg tilos lenne bejönnöm és megnéznem a forgatást, de megkértem a technikusokat, hogy velem tegyenek kivételt.

- Köszönöm- suttogtam egy félmosoly kíséretében, majd kikerülve a fickót, helyet foglaltam. 

xxx

Luhan nem végzett későn, viszont volt időm haza menni, és kérésére meleg ruhába bújni. Olyan hat óra fele elmentem otthonról. Anyának természetesen még a stúdióban szóltam, hogy Luhan elvisz valahová, de még én sem tudom hová.

- Nem tetszik ez nekem- csóválta a fejét anya a felmosójára támaszkodva.

- Ugyan már....- mosolyodtam el- Nem lesz semmi baj- simítottam meg a karját, majd a karján lévő ezer éves órára pillantottam- Te jó szagú....- kaptam a fejemhez- Ne haragudj, de indulnom kell- adtam két puszit anya arcára, majd lóhalálában futottam haza.

xxx

Amint megláttam az arcát, automatikusan a szívemhez kaptam. Az orrom facsarni kezdett és a szemeim is megteltek könnyekkel. 

- Nem hiszem el, hogy ez a valódi ok...- mondta Luhan, majd a rendezőre nézett, aki pont előttem ült. Én meg a takarásban, így senki nem láthatott- Tudom, hogy szeretsz...- mondta tovább a rendezőnek, de hirtelen olyan érzésem lett, mintha nekem mondaná- Mire jó ez a játék? Ki akarsz készíteni? Elhitetted velem, hogy létezik a tökéletes boldogság... Erre most elhagysz... - nagyot fújt, majd időt kért.

- Eléggé átéltem?- szegezte a rendezőnek a kérdést, mire az bólintott.

- Mintha veled is megtörtént volna...- csóválta a fejét hitetlenkedve- SZÜNET!- kiáltotta el magát, mire ijedten álltam fel a zsámolyról. Ha szünet, akkor a színészek is szabadon mászkálhatnak, és nem szeretném, hogy Luhan meglásson. Egyszerűen nem akarok neki ennél nagyobb fájdalmat okozni. Mármint... Ugye azt mondtam neki, hogy csak kihasználtam. Ha most meglátna itt, akkor nem is merek belegondolni, hogy milyen gondolatok kezdenének kavarogni a fejében.
Amilyen gyorsan csak tudtam a kijárat felé vettem az irányt, hátha meg tudom előzni
a színészeket, akik ilyenkor mindig a hátsó ajtón át mennek ki a szabadba dohányozni. Nem... tudtommal Luhan nem cigis, de nem hiszem egyedül akarna maradni a hatalmas stúdióban. Már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy rátegyem a lábam a legfelső lépcsőfokra, amikor valami... egészen furcsa  történt. Illetve... nem is furcsa, hiszen számítottam rá, hogy valaki majd felismer.
- Daiyu?- kérdezte mögülem Liyu, aki Luhan mellett a női főszereplő, és akivel e másfél hónap alatt eléggé jóban lettem.
Lassan megfordultam.
Liyu mellet Luhan állt, hatalmasra nyitott szemekkel, mint aki azt hiszi, rémeket lát. Ez a pillanat kellet nekem. Amikor mindenki lefagyott, gyorsan visszafordultam és úgy rohantam le a lépcsőn, mintha kergetnének. Amint a szabadban voltam, még egyszer hátra néztem. Senki nem jött utánam... Egyenlőre... Nagyot sóhajtva erőt vettem magamon és elindultam.... a... a... nem is tudom, hogy hová. Csak akkor tűnt fel, hogy hol is vagyok, amikor ott álltam a PAD előtt...

xxx

Luhan már az aulában várt, amikor megérkeztem.

- Ne haragudj- öleltem át- Kicsit későn indultam...

- Semmi baj...- mosolygott rám, majd végig pásztázta arcomat- Miért fogtad össze a hajad?- kérdezte végül copfomra nézve.

Ijedten kaptam a vállamon pihenő hajgumihoz, ami fekete loboncomat tartotta össze. 

- Na, majd teszünk róla- mosolyodott el szelíden Luhan, aztán megfogta a kezem és kivezetett a hűvös őszi estébe.

- Hová megyünk? kérdeztem ijedten, miután magunk mögött hagyva mindent beléptünk egy sötét, csendes parkba. Nem válaszolt semmit, csak nevetve megcsóválta a fejét és kicsit erőteljesebben kezdett húzni maga után.

Elérkeztünk egy padhoz. Nem ült rajta senki, enyhén beborította a felette lévő fákról lehulló levél. Az egész park az ősz színeiben pompázott, gyönyörű látvány volt. 

- Látom, tetszik- mosolygott Luhan, majd leült a padra és megpaskolta maga mellet a helyet, hogy üljek le.

- Nagyon szép- mondtam bólogatva, majd úgy tettem, ahogy kérte.

- Akkor figyeld... Három, kettő, egy...- felkapcsolták a világítást. Ha eddig nem esett le az állam a csodálkozástól, akkor most nagyot koppant a földmagmán.

- Ez... ez... Fantasztikus...- nyögtem ki- Csoda szép...

- Én látok egy sokkal szebb jelenséget...- suttogta alig hallhatóan, mire lassan felé fordítottam a fejem. Luhan szemei csillogtak a fényben, visszatükröződött az én meglepett arcom. 

Óvatosan a copfomhoz nyúlt. Szépen, lassan kibontotta belőle a gumit. A hajamat áttette a másik vállamra. Ahogy keze hozzáért a nyakamhoz, kirázott a hideg. A fülemhez hajolt és belemormogta:

- Daiyu..... Fekete jáde....- ugyan is ezt jelenti a nevem- Lennél- e a barátnőm?- kérdezte mindenféle köntörfalazás nélkül. Egy pillanatra nem is vettem levegőt. Nem szabad igen- t mondanom... De olyan édes ez a fiú, nem bánthatom meg...

- I-igen...- mondtam végül.

Éreztem, hogy elmosolyodik, majd lassan csupasz nyakamhoz hajolt és egy gyengéd csókot lehelt rá. 

Most mintha vödör hideg vízzel öntöttek volna nyakon, aztán forró vízzel. Legszívesebben átöleltem volna barátomat és örökre a karjaim között tartottam volna. De nem tettem.... 

Fejét a vállamra hajtotta és halkan dúdolgatni kezdett, miközben ujjainkat átkulcsolta a combomon...

xxx

Éreztem, hogy az arcomon folynak le a könnyek, amint a padot bámulom meredten. Istenem, milyen rég volt, hogy itt ültünk mind a ketten, egymás kezét fogva és ugyan azt a dalt dúdolgattuk... Gyorsan letöröltem a kicsordult nedvességet, ami ellepte arcomat, majd a pad elé léptem. Vastagon beborította már a hó. 

Leguggoltam.

Remegő ujjaimmal egy keresztet rajzoltam a puha és fehér hóba. 

Igen... 

Így már van értelme az életemnek... 

Ez lesz az én jelem... 

Szomorúan mosolyogva álltam fel és suttogtam halkan, hogy:

- Szeretlek...

4. Fejezet

Anya lassan felnézett rám. A szemében a büszkeség és csillogott egy pillanatig, aztán megfogta az arcom.
- Hihetetlen vagy...- suttogta fájdalmasan mosolyogva, majd legördült egy újabb könnycsepp az arcán. Nagy és mutatóujjaimmal felfogtam, majd elmorzsoltam.
- Miért?- kérdeztem óvatosan.
- Mert... Még ilyenkor is RÁ gondolsz...- sóhajtottam egy nagyot, majd kicsit elfordultam.
- Luhan a mindenem...- suttogtam szomorúan. Legszívesebben elsírtam volna magam, de nem akartam, hogy anya így lásson. Összetörve.
Az orvos visszajött, most már asszisztensével karöltve. Anya kicsit összeszedte magát, nem nagyon szereti, ha rajtam kívül valaki ennyire megtörve látja.
- A gyógyszerek receptjei itt vannak- adott az asszisztens egy köteg papírt a kezembe, aztán gyorsan vissza kapta, mintha félne, hogy elkap tőlem valamit. A professzor úr rosszalló pillantása után aztán meghajolva elnézést kért- Bocsánat...- makogta, majd arrébb húzódott.
- Öm...- köszörülte meg a torkát anya- Nem... felesleges ez a sok vacak már?- mutatott a kezemben lévő papírokra- Így is annyi méreganyag van már a testében...- simította meg a karom remegő kezekkel.
Az orvos nagyot sóhajtott.
- Idő...- mondta- A gyógyerek időt adnak... Biztos van valami, amit mindig ki akart próbálni, ami nélkül nem lenne teljes az élete...- magyarázta, mire lassan bólintottam- Most kell megtennie, mielőtt túl késő lenne....

xxx

Hirtelen nem tudtam mit mondani. 

- Csak is...- nevettem fel zavartan. 

- Na, király- csapta össze a tenyerét, majd átölelt. 

Én meg úgy, ahogy voltam, teljesen lefagytam. Még soha, senki nem volt velem ilyen közvetlen anyán kívül. 

A szívem őrült vágtába kezdett és nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, mintha a világ megszűnne létezni, és csak mi ketten lennénk, ott a büfében. Leírhatatlanul boldog voltam. 

- Bo- bocsánat- engedett el Luhan, miután leesett neki, hogy kicsit talán túl közel került hozzám. Arcát ellepte a pír, sötét szemei csillogtak, örvényként nyeltek el. 

- Nem...- ráztam meg a fejem, miután feleszméltem a bambulásból- Én bocsánat... amiért nem viszonoztam...- mondtam, majd, magam sem tudom miért, hozzá bújtam. Karjaimmal átöleltem derekát, arcomat mellkasába fúrtam. Szíve érintésemre felgyorsult. 

Puha tenyerét a fejemre tette, majd lassan simogatni kezdte buksimat. Nem tudom, mennyi ideig voltunk ebben a szívmelengető pózban, de én képes lettem volna éveken át így lenni. 

Idilli pillanatunknak három férfi vetett végett, akik idegesen trappoltak be a büfébe, majd amint meglátták Luhant, rögtön hozzá rohantak.

- Normális vagy?- esett neki egy magas, bajszos, kicsit idős fickó- Egyáltalán ki ez a lány?- mért végig.

- Vang Daiyu- nyújtottam kezet, majd lassan meghajoltam.

- Erre nem érünk rá- rántotta fel a székről Luhant a legfiatalabbnak kinéző ember- Na, köszönj el, majd még találkoztok.

- Csak egy perc- ragadta meg a karom Lu, majd kivezetett a büféből.

- Huhh...- sóhajtotta- Mint látod, nekem most mennem kell....De holnap délelőtt lesz pár szabad órám... Szívesebben tölteném veled, mint ... bárki mással....- mosolygott le rám. A szívem egy hatalmasat dobbant. 

- Rendben...- nyögtem ki, majd eleresztettem egy nagyon halovány... mosolyszerű dolgot, de inkább nézett ki szájrángásnak...

- Legyél jó, királylány...- nyomott puszit a fejem búbjára, majd vissza sétált a három férfihoz.

xxx

Elhagytuk a kórházat. A hazafele út gyorsabban eltelt, mint a az odafele. A lakásba lépve anya sietett és főzött magunknak egy teát, amíg én a szobámba mentem összeszedni a gondolataimat. 

Elővettem egy papírt, egy tollat és leültem az asztalomhoz.

"Vang Daiyu- Veled töltött idő"

Ezt írtam fel középre. 

Lassan végig gondoltam minden helyszínt, ahol vele megfordultam. 

" Első- A Pad"

" Második- A Tó"

" Harmadik- A Park"

" Negyedik- Az Erdő"

"Ötödik- A Ház"

"Hatodik- A Templom"

"Hetedik- A Tér"

Nagyot szippantottam, majd a pulóverem ujjával letöröltem a kibuggyant könnycseppet, ami legördült az arcomon. 

Kezembe vettem a papírt, majd kimentem a konyhába.

- Tessék... Zöld Tea....- mutatott anya a kopott faasztalon gőzölgő bögrére- Mi van a kezedben?- pillantott a papírra.

- Csak... Összeírtam pár dolgot...- adtam oda neki, miközben lassan belekortyoltam a forró italba.

Anya elolvasta, majd vissza tette elém.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd?- kérdezte félve, mire bólintottam. Nem firtatta tovább a dolgot, felállt, kiment az előszobába, hozta a kabátomat és lerakta az ölembe.

- Menj be- mondta- Tudom, hogy most forgatása van... Meg tudod nézni... anélkül, hogy ő észre venne.... Ha a hátsó ajtón mész a stúdióba senki nem fog észrevenni....- motyogta.

Letettem a bögrét az asztalra, majd anya nyakába borultam.

- Köszönöm...- nyögtem ki, mire csak megsimította a hajam és beleszippantott.

- Siess már...- lökött meg nevetve.

Felvettem a kabátom, puszit adtam neki, majd elhagytam a lakást....

xxx

Minden nap bementem hozzá... Még akkor is, ha tudtam, hogy délelőtti, vagy egész napos forgatása van. Olyankor ott ültem a stúdió előtt és vártam, hogy végre kitáruljon a hatalmas, kétszárnyú ajtó és a nyakába ugorhassak. 

Nem voltunk együtt... Mármint nem beszéltük meg, vagy ilyesmi... Mind a ketten tudtuk, hogy mit érez a másik és ennyi bőven elég volt. 

Szavak nélkül is értettük egymást, egy levegővétel elárulta, ha valami baj volt... 

- Este elviszlek valahová- mondta egyik nap ebéd közben.

- Hová?- kérdeztem.

- Meglepi- mosolygott- Csak öltözz melegen...

3. Fejezet

A busz tele volt munkába igyekvő emberekkel, vagy olyan diákokkal, akik a város másik felére igyekeznek iskolába. Kína köztudottan nem a tömegközlekedés országa. tekintve, hogy valami mindig késik, vagy hamarabb jön, és persze a közúti balesetek is igen gyakoriak. Szerencsére azonban minket elkerült a bal sors, így néma csöndben utaztunk uszkve háromnegyed órát a buszon, aztán még átszálltunk a metróra is, ami hat megállóval később pont a kórház előtt tett le. Anya nagyot sóhajtva megsimította a karom, majd beléptünk a hatalmas építménybe.
A recepción ült egy nő, aki szemmel láthatóan mindenkit elküldött melegebb tájakra, semmi kedve nem volt már reggel, háromnegyed hétkor itt ülnie, és dolgoznia.
- Jó reggel- vetette oda álmosan.
- Inkább hajnalt- próbált meg anya viccelődni, de nem nagyon sikerült neki, ugyan is a nő olyan unott fejjel nézett vissza ránk, hogy szép volt nézni.
- Li Kueng professzor úrhoz jöttünk- mondtam közbe szólva. A recepciós pötyögni kezdett a számítógépén, majd ismét rám nézett. Szeméből eltűnt a nyúzottság, inkább sajnálatot, és együttérzés véltem benne látni.
- Vang Daiyu?- kérdezte, mire bólintottam- A professzor úr már itt van, de csak hét órától lehet hozzá bemenni- mondta- Negyedik emelet, bal szárny és ötszázhuszonhatos ajtó- mosolyodott el halványan.
- Köszönjük- karoltam fel anyát, majd beszálltunk az egyik éppen az aulában várakozó liftbe.

xxx

Hallottam már Luhanról, hogy nagyon híres, meg Koreában is helyt állt, mint idol... valami bandában. De megmondom őszintén, engem ez teljes mértékben hidegen hagyott. Nem tudtam, hogy néz ki, de amit szembe fordult vele, tudtam, hogy ő az. Másodpercekig csak némán néztük egymást, aztán végül feleszméltem és elkaptam a fejem.

- Nem tudod, hol van egy italautomata?- kérdeztem végül. Nem bégül is mindegy, hogy csapvíz, vagy ásványvíz segít- e lenyelni a gyógyszereket.

- Ömm...- megrázta a fejét, majd beletúrt fekete hajába, amin láttam, hogy sokat festette, és meg is viselte- Nem.. nem tudok... Viszont van itt egy büfé!- csillant föl a szeme- Oda kísérlek..- mondta, aztán látva az ijedt fejemet gyorsan hozzá tette- Mármint, ha nem baj...

Rámosolyogtam. Ugyan, miért is lenne baj, ha elkísér? Aranyos, amiért így akar velem törődni. Már ha nevezhetem ezt törődésnek két perc ismeretség után. 

- Nem- mondtam- Nem baj- erre a mondatomra láttam, hogy elernyedtek addig megfeszített arcizmai, majd rám villantott egy nagyon édes félmosolyt.

- Akkor gyere...- indult el.

- Daiyu- segítettem ki, mire megfordult.

- Gyönyörű név.... egy gyönyörű lánynak...
Szemein azonnal a háromszorosukra nőttek, és egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Még soha senki nem mondta, hogy szép lennék. Azon kívül, hogy iszonyatosan jól esett a lelkemnek ez a bók, a szívem egy hatalmasat dobbant.
- Köszönöm- mosolyogtam rá fel rá. Körülbelül fél fejjel lehetett nálam magasabb, ezért használtam a "fel" szót.
Nem válaszolt semmit, csak gyönyörködve nézte az arcom, majd elfordult és megfogta a karom.
- Itt is volnánk- vezetett be a a büfébe. Nagy üvegfal védte a kíváncsiskodók elől a sok pékárut, süteményt és minden egyéb ételt. Összefutott a nyál a számban... Milyen rég ettem már ilyesmit, te jó ég. A hasam egy nagyot kordult, mire automatikusan oda kaptam a kezem. Nem az éhség miatt hallatott a pocakom ilyen hangokat ( szerintem ), hanem mert be kéne vennem a gyógyszereket. Gyorsan beálltam a sorba. Turkálni kezdtem a táskámban, mire Luhan meleg kezét az én mindig fagyos csuklómra tette.
- Én állom- villantott felém egy barátságos mosolyt. Nem tudtam neki nemet mondani, így kikértem a vizet, és amíg fizetett, gyorsan kirohantam a büféből egy kevésbé nyüzsgő helyre. Gyorsan lenyeltem az orvosságokat, majd indultam is vissza, mielőtt még azt hinné, hogy miatta mentem el olyan sietősen.
Ott ült egy asztalnál és idegesen kavargatta a a kezében lévő kávét. Amint megpillantott, rögtön hozzám sietett.
- Hová tűntél?- kérdezte. Próbált lazának tűnni, de a hangjából éreztem az idegességet.
- Csak azt hittem anyát láttam... Ma őt kísértem el- magyaráztam az alapvető hazugságot, amit úgy tűnt, bevette.
- Tényleg?- tette fel e kérdést nyugodtabban, majd kihúzott egy szélet és intett, hogy üljek le. Én így is tettem.
- Igen... Takarítónő- mondtam büszkén, mire megállt a kanál a kezében. Talán azért, mert nem szégyelltem, hogy anyának ilyen a munkája? Vagy mert nem iskolában vagyok ennyi idősen? Gyorsan ki kellett magyaráznom magam, mielőtt még rosszakat feltételez rólam.
- Örülök, hogy van munkája.. Mindenben támogatnom anyát, hisz ő is engem...- mondtam, mire lassan bólintott- Iskolába pedig azért nem járok, mert csak anya dolgozik nálunk és nem tudná finanszírozni.
- És te miért nem dolgozol?- kérdezte. Na, erre nem számítottam. Most mondjam azt, hogy a betegségem miatt? Mert akár most is lefordulhatnék a székről? 
- Családi.. probléma- motyogtam végül.
Felderült az arca.
- Akkor minden nap be tudnál jönni?- kérdezte csillogó szemekkel. A pulzusom az egekbe szökött, annyira örültem ennek a kérdésnek.
- Ha akarnék, igen....- mondtam mosolyogav.
- És akarsz?- bújt hozzám közelebb- Miattam?...

xxx

Pontosan hét órakor kinyílt az ajtó, és kidugta rajta a fejét a asszisztens.
- Vang Daiyu- szólított, mire nagyot sóhajtva anyára néztem. Vissza tette a prospektust az álványra, amit előbb a kezébe vett, hogy valamivel elüsse az időt. Felálltunk, majd bementünk az ajtón. Múlt héten pénteken voltam vizsgálaton, és máig ( kedd van) elemezték. Li professzor intett az asszisztensnek, hogy menjen ki, majd nekünk is, hogy leülhetünk. Arca gondterhelt volt, mint aki nem tudja, hogy mit is mondjon.
- Jó reggelt- köszönt aztán, mire mi is üdvözöltük. Anya átnyúlt a székeken, majd jó erősen megszorította a kézfejem.
- Mint tudják, nagyon későn diagnosztizáltuk magánál a rosszindulatú agydagantot- nézett rám, mire bólintottam- Kemoterépia és sugárkezelések hiányában csak a gyógyszerekre hagyatkozhattunk... -megint bólintottam- Ám a legutóbbi lelet semmi javulást nem mutat....- vett a kezébe egy fekete dossziét. Anya keze megrándult.
- Mérhetetlenül sajnálom....- nyelt nagyot a professzor- De... még... Legfeljebb két hét....- anya összegörnyedt és úgy tört elő belőle a zokogás. Én csak üres tekintettel néztem az orvosra. Tudtam, hogy a betegségem halálos, és hogy nem tudjuk fizetni a kezeléseket, amikkel talán még lenne esélyem.
Két hét....
Az borzalmasan kevés idő...
Egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon. Nem akarom itt hagyni anyát... Luhant... Senkit.... Gyorsan letöröltem a pulóverem ujjával ezt a kicsusszant vízcseppet, majd anyához fordultam és átöleltem. Hisztérikusan rángott karjaim alatt, miközben zokogott és hüppögöt, olykor- olykor félre nyelve egy könnycseppet. Az orvos ránézett az órájára, majd nagyot bólintva magunkra hagyott minket...
- Anya... Anya..... Sssss- szorítottam meg jobban. Mintha meg se hallotta volna- Nyugii... Nincs semmi baj- próbálkoztam.
- Daiyu....- nézett fel rám vörös szemekkel- Két heted vahnn- újból rá tört egy síró roham.
Most tudatosult bennem, hogy az életemnek vége...
- Anyaaa....- bújtam közelebb hozzá- Ne szomorkodj....- öleltem át megint.
- Annyira büszke vagyok rád....- mondta, miután elfogytak a könnyei- Nagyon erős vagy....- simogatta meg az arcom.
- Aahhj- sóhajtottam- Anya.... tudod mit?- kicsit megteltek könnyel a szemeim, de nem hagytam egyetlen cseppnek sem, hogy legördüljön az arcomon.
- Mondjad édesem- válaszolt.
- Vissza szeretnék menni... Azokra a helyekre, ahol még VELE voltam... Csak felidézni azokat a gyönyörű napokat....- néztem a távolba. Luhan volt a legjobb dolog, ami az életemben történt. És bár tisztában voltam vele, hogy soha többé nem láthatom, az emlékét magammal szeretném vinni...
Igen...
Ez az utolsó kívánságom...

2. Fejezet

Anyával vissza botladoztunk a lakásba. Levettem a kabátom, majd lesegítettem róla is.
- Há... hányra kell holnap a kórházba érni?- kérdeztem akadozva.
- Héttől lesz a vizsgálat...- nyelt egyet anya- Teát?- indult el a konyhába.
- Köszi... de most inkább lefekszek...- ráztam meg a telefont a kezemben, mire bólintott én pedig a szobámba vonultam. Luhantól kaptam egy SMS- t.
 " Miért?"
Csak ennyi állt az üzenetben. Nagyot sóhajtottam és nyomkodni kezdtem a készüléket. Életem legnagyobb hazugságát írtam le, de muszáj volt megtennem. MIATTA, ÉRTE teszem... csak ez lebegett a szemeim előtt.
" Elutazunk. Messzire. Ne keress minket, úgysem találnál meg. Sajnálom, amit tettem veled, de csak ez a megoldás maradt. Legyél boldog, Luhan. Köszönöm: Daiyu"
Könnyes szemekkel vártam a válaszát, amire nem is kellett olyan sokat várnom.
" Nagyon jó színész lennél. Meg foglak keresni. Valami más van itt, érzem... Majd rájövök. Vigyázz magadra. Luhanod"
Legördült egy könnycsepp az arcomon. Legszívesebben vissza írtam volna neki, hogy semmi sem igaz, csak próbára tettelek... Szeretlek Luhan, mindennél jobban és....
De nem tettem.
" Sajnálom, tényleg"
Ez volt az utolsó, amit elküldtem neki. Szétszedtem a telefonom, kivettem az aksit, majd kinyitottam az ablakot és kidobtam az utcára. Még a végén olyanokat írnék neki, amivel rájönne mindenre.
Elő rángattam az egyik kopott táskámat és minden számomra fontos dolgot bele suvasztottam. Nincs sok ruhám, csak az, ami rajtam van, meg még egy nadrág és pár pulóver.
Leültem az ágyamra és felemeltem a párnámat, ami alatt a Luhantól össze gyűjtött pénzt masniztam össze. Persze, hogy nem költöttem el. Vissza fogom neki adni.. illetve majd elküldetem anyával.
Kisírt szemekkel dőltem el oldalra, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom.

xxx

Igazából anyának köszönhetően ismertem meg. 2 hónapja kapott munkát egy cégnél, mint takarítónő. Nincs mit tenni, ha egyszer munka és pénzt hoz, akkor el kell vállalni. 

- Be kéne jönnöd, drágám, kicsit körbe nézni... Épp forgatnak egy filmet azzal a híres fiúval.... Tudod, aki Koreában volt... Luhan a neve, megvan!- csettintett a nyelvével. 

- Mit kezdjek vele?- nevettem fel szomorúan- Tudod, hogy nem  kötelezhetem el magam...- kortyoltam bele a teámba- De ha ennyire akarod, elmegyek veled pár nap múlva, úgy sem csinálok semmit...

- Isko...- kérdezte volna anya, de aztán rájött, hogy nem járok már suliba. A betegségem miatt abba kellett hagynom, és mivel már nem vagyok tanköteles és magántanárokra nem futja, abba hagytam tanulmányaimat.
Keserűen anyára mosolyogtam.
- Nem kell sokat szenvedned már velem- mondtam, mire anya lecsapta a teás bögréjét az asztalra.
- Daiyu- nézett rám nedves szemekkel- Ne mondj ilyet...- kivette az én kezemből is a bögrét, majd felállt és a mosogatóba tette, hogy ne lássam sírni. Mindig ilyen, ha felhozom ezt a témát.
- Bocsánat- motyogtam, majd mögé léptem és átöleltem. Tudom, hogy 19 évesen már el kéne szakadnom az anyukámtól, meg minden, de valahogy nem vitt rá a jó lélek.
És mióta diagnosztizálták nálam... az... az agydaganatot, még jobban úgy érzem, hogy mellette kell maradnom. Ki kell használnom minden pillanatot...

xxx

Másnap reggel ( hajnalban) anya keltett fel. A lakás teljesen kihűlt, és a kezeim is kékes színben pompáztak már. Nem tudjuk fizetni a fűtést, szinte mindenünk a gyógyszereimre megy el, ételre is épp hogy marad. 

- Daiyu....- rázogatta meg a vállam anya- Daiyuu... Ébresztő... Indulnunk kell....- suttogta, ám amikor látta, hogy semmi kedvem nincs felkeni, hozzá tette a pontos időt is- Fél hat van- mondta, mire kipattantak a szemeim. Tömegközlekedéssel eljutni a kórházig ennyi idő alatt szinte lehetetlen. És ha késünk, előrébb vesznek valaki mást, és várhatok ki tudja meddig. Így hát kikászálódtam az ágyból, felvettem magamra még 2 pulóvert, a hátamra vettem a táskám, aztán elindultunk. Anya bezárta a lakás ajtaját, és lerobogtunk a lépcsőn, majd ki a fagyos utcára.
- Oh, egy pillanat- mondtam, aztán az ablakom alá sétáltam. A tegnap telefonom tegnap este kidobott akkumulátorát ellepte e hó, így is alig találtam meg. Felvettem, lesöpörtem róla mindent, majd a táskámba süllyesztettem. Vissza sétáltam anyához, majd beálltunk a buszmegállóba...

xxx

Három nap múlva el is mentem vele. Egy hatalmas üvegépület volt a helyszín, ami tele volt stúdiókkal, öltözőkkel és rengeteg emberrel. Fel sem tűnt senkinek, hogy én is ott vagyok. Anya átöltözött a takarítók egyenruhájába, majd leültetett egy folyosón.
- Itt lesznek...- mutatott egy nagy, kétszárnyú ajtóra, ami egyenlőre zárva volt- Délután lesz a forgatás, de előtte minket beküldenek, hogy mire ide ér a stáb, csillogjon- villogjon minden- mondta, majd felhúzta a hajhálót a fejére.
- Rendben- mosolyogtam rá- Hoztam könyvet- paskoltam meg a táskámat- Szólj, ha kell valami segítség- tettem hozzá. Nem mondott semmit, csak szomorúan nézett rám, majd megsimogatta a hajam és eltolta a kis kocsiját, amin a takarító szerek és a többi tisztítási szer volt. 
Nagyjából két és fél órát ültem ott, aztán elmentem megkeresni a mellékhelységet, mert idő volt, be kellett vennem a gyógyszereimet. Ám sehova nem volt kiírva semmi, hogy még is hol lehet, és mindenki sietett valahová, így megkérdezni sem tudtam senkitől, hogy hol van a mosdó.
- Áháá...- mondtam magamban, amikor megláttam egy fiút ülni az egyik széken. Nekem háttal volt, nem láttam az arcát, de a vele szemben lévő plakátot nézte, amin a cég az évi sikeres projektjei voltak.
- Bocsánat- böktem meg a vállát- Meg tudnád mondani, hogy hol van a....- a fiú megfordult és a szemei épp úgy kitágultak, mint az enyémek. 
Ő volt az... 

1. Fejezet

- Daiyu, drágám.... Gyere, ideje indulni- fogta meg anya a karom óvatosan és az ajtó felé húzott. Kabáton keresztül is éreztem, hogy remegnek a kezei.

- Rendben..- nyeltem nagyot, majd kiléptünk a lakásból. Anya bezárta utánam az ajtót.

- Miatta tesszük- mondta. Próbálta vissza tartani a könnyeit, de nem nagyon sikerült neki.

- Tudom... - motyogtam- De nem szeretném megbántani. Annál sokkal jobban szeretem...- nyeltem én is egy nagyot, elrejtve ezzel egy hatalmas sóhajtást. Anya megsimította az arcom, majd belém karolt és elindultunk...

Néma csöndben ballagtunk tíz percen keresztül. Senki nem volt már utcán ilyen késő este. Csak a lábunk alatt ropogó havat lehetett hallani. Hirtelen aztán földbe gyökereztem. Anya is felnézett... Igen, megérkeztünk.

Luhan ott járkált a főtéren és amint megpillantott minket, oda rohant. Kísérőm odébb sétált, hogy ne zavarja beszélgetésünket.

- Miért hívtál ide?- kérdezte a barátom. Szemében aggodalom és csillogott. 

- Mert valamit be kell... vallanom...- nyeltem nagyot. Rögtön átölelt.

- Mindent elmondhatsz nekem, szeretlek és ez a lényeg- suttogta. A szívem egy hatalmasat dobbant eme szavak hallatán. Legszívesebben én is ugyan ezt mondtam volna. De nem tehettem. Hatalmas levegőt vettem és leráztam magamról karjait.

- Erről lenne szó...- mondtam. A hangom undort tükrözött, amitől láttam, hogy kicsit megijedt.

- Nem értelek- kicsit megdöntötte a fejét és szemeit összehúzta. Olyan édes volt, hogy azt hittem, a szívem szakad meg. De ki kellett mondanom... Miatta kell megtennem ezt a lépést. Jobb, ha így emlékszik rám. Daiyu- ra, mint aki elhagyta és nem Daiyu- ra, mint aki itt hagyta.

- Mondtam neked, hogy anyagi problémákkal küzdünk...- kezdtem, mire aprót bólintott- És emlékszel, hányszor kértelek, hogy ne menjünk drága éttermekbe, inkább add oda a pénzt és én iskolára költöm...- megint bólintott. Luhan válla fölött anyára pillantottam, aki szomorúan biccentett egyet.

- Szóval...- tértem vissza a tárgyhoz- Az összeget, amit össze spóroltam, nem a tanulásomra fordítottam, hanem segítettem anyának kifizetni a tartozásait... - Luhan megragadta a karom és mélyen a szemembe nézett. Az ő gyönyörű szemeivel az én, könnytől fénylő szemeimbe.

- Sze-ret-lek...- tagolta lassan. Megint kitéptem a karom a fogásából és kimondtam azt a két szót, amit soha életemben nem gondoltam volna, hogy kiejtek a számon. Főleg nem egy olyan személynek címezve, akit mindennél jobban szeretek. De talán éppen ezért sikerült.

- Én nem- mondtam határozottan. Luhan arca megmerevedett, aztán elnevette magát.

- Jó vicc, Daiyu...- kuncogta, ám amikor látta rezzenéstelen arcomat, elkomorult- Miért?- kérdezte.

Én már a könnyeimmel küszködtem, így anya sietett a segítségemre.

- A pénz nagy úr...- mondta idegesen- Muszáj volt ilyen módszerhez folyamodnom... Igazán sajnálom az elvesztegetett időd, de te újra fogod termelni magadnak ezt az összeget, és legalább azzal a tudattal élsz majd tovább, hogy segítettél egy családnak... Most pedig mennünk kell- ölelt át anya és elindultunk. Luhant magára hagyva. 

Értetlenül áll a hatalmas tér közepén, fel sem fogta még a "mesénket"... 

Én sem bírtam sokáig.. Befordultunk a sarkon és már le is gördült az első könnycsepp az arcomon.

- Meg fog bocsátani- próbált vigasztalni anya.

- Tudom...- hüppögtem- Csak... Ez volt az első lépés az úton... amiről sosem lehet vissza fordulni....

Anya szorosabban átölelt és bele sírt a kabátomba. 

Luhan- Pipa

Kórház- Még hátra van