- Rendben..- nyeltem nagyot, majd kiléptünk a lakásból. Anya bezárta utánam az ajtót.
- Miatta tesszük- mondta. Próbálta vissza tartani a könnyeit, de nem nagyon sikerült neki.
- Tudom... - motyogtam- De nem szeretném megbántani. Annál sokkal jobban szeretem...- nyeltem én is egy nagyot, elrejtve ezzel egy hatalmas sóhajtást. Anya megsimította az arcom, majd belém karolt és elindultunk...
Néma csöndben ballagtunk tíz percen keresztül. Senki nem volt már utcán ilyen késő este. Csak a lábunk alatt ropogó havat lehetett hallani. Hirtelen aztán földbe gyökereztem. Anya is felnézett... Igen, megérkeztünk.
Luhan ott járkált a főtéren és amint megpillantott minket, oda rohant. Kísérőm odébb sétált, hogy ne zavarja beszélgetésünket.
- Miért hívtál ide?- kérdezte a barátom. Szemében aggodalom és csillogott.
- Mert valamit be kell... vallanom...- nyeltem nagyot. Rögtön átölelt.
- Mindent elmondhatsz nekem, szeretlek és ez a lényeg- suttogta. A szívem egy hatalmasat dobbant eme szavak hallatán. Legszívesebben én is ugyan ezt mondtam volna. De nem tehettem. Hatalmas levegőt vettem és leráztam magamról karjait.
- Erről lenne szó...- mondtam. A hangom undort tükrözött, amitől láttam, hogy kicsit megijedt.
- Nem értelek- kicsit megdöntötte a fejét és szemeit összehúzta. Olyan édes volt, hogy azt hittem, a szívem szakad meg. De ki kellett mondanom... Miatta kell megtennem ezt a lépést. Jobb, ha így emlékszik rám. Daiyu- ra, mint aki elhagyta és nem Daiyu- ra, mint aki itt hagyta.
- Mondtam neked, hogy anyagi problémákkal küzdünk...- kezdtem, mire aprót bólintott- És emlékszel, hányszor kértelek, hogy ne menjünk drága éttermekbe, inkább add oda a pénzt és én iskolára költöm...- megint bólintott. Luhan válla fölött anyára pillantottam, aki szomorúan biccentett egyet.
- Szóval...- tértem vissza a tárgyhoz- Az összeget, amit össze spóroltam, nem a tanulásomra fordítottam, hanem segítettem anyának kifizetni a tartozásait... - Luhan megragadta a karom és mélyen a szemembe nézett. Az ő gyönyörű szemeivel az én, könnytől fénylő szemeimbe.
- Sze-ret-lek...- tagolta lassan. Megint kitéptem a karom a fogásából és kimondtam azt a két szót, amit soha életemben nem gondoltam volna, hogy kiejtek a számon. Főleg nem egy olyan személynek címezve, akit mindennél jobban szeretek. De talán éppen ezért sikerült.
- Én nem- mondtam határozottan. Luhan arca megmerevedett, aztán elnevette magát.
- Jó vicc, Daiyu...- kuncogta, ám amikor látta rezzenéstelen arcomat, elkomorult- Miért?- kérdezte.
Én már a könnyeimmel küszködtem, így anya sietett a segítségemre.
- A pénz nagy úr...- mondta idegesen- Muszáj volt ilyen módszerhez folyamodnom... Igazán sajnálom az elvesztegetett időd, de te újra fogod termelni magadnak ezt az összeget, és legalább azzal a tudattal élsz majd tovább, hogy segítettél egy családnak... Most pedig mennünk kell- ölelt át anya és elindultunk. Luhant magára hagyva.
Értetlenül áll a hatalmas tér közepén, fel sem fogta még a "mesénket"...
Én sem bírtam sokáig.. Befordultunk a sarkon és már le is gördült az első könnycsepp az arcomon.
- Meg fog bocsátani- próbált vigasztalni anya.
- Tudom...- hüppögtem- Csak... Ez volt az első lépés az úton... amiről sosem lehet vissza fordulni....
Anya szorosabban átölelt és bele sírt a kabátomba.
Luhan- Pipa
Kórház- Még hátra van
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése