3. Fejezet

A busz tele volt munkába igyekvő emberekkel, vagy olyan diákokkal, akik a város másik felére igyekeznek iskolába. Kína köztudottan nem a tömegközlekedés országa. tekintve, hogy valami mindig késik, vagy hamarabb jön, és persze a közúti balesetek is igen gyakoriak. Szerencsére azonban minket elkerült a bal sors, így néma csöndben utaztunk uszkve háromnegyed órát a buszon, aztán még átszálltunk a metróra is, ami hat megállóval később pont a kórház előtt tett le. Anya nagyot sóhajtva megsimította a karom, majd beléptünk a hatalmas építménybe.
A recepción ült egy nő, aki szemmel láthatóan mindenkit elküldött melegebb tájakra, semmi kedve nem volt már reggel, háromnegyed hétkor itt ülnie, és dolgoznia.
- Jó reggel- vetette oda álmosan.
- Inkább hajnalt- próbált meg anya viccelődni, de nem nagyon sikerült neki, ugyan is a nő olyan unott fejjel nézett vissza ránk, hogy szép volt nézni.
- Li Kueng professzor úrhoz jöttünk- mondtam közbe szólva. A recepciós pötyögni kezdett a számítógépén, majd ismét rám nézett. Szeméből eltűnt a nyúzottság, inkább sajnálatot, és együttérzés véltem benne látni.
- Vang Daiyu?- kérdezte, mire bólintottam- A professzor úr már itt van, de csak hét órától lehet hozzá bemenni- mondta- Negyedik emelet, bal szárny és ötszázhuszonhatos ajtó- mosolyodott el halványan.
- Köszönjük- karoltam fel anyát, majd beszálltunk az egyik éppen az aulában várakozó liftbe.

xxx

Hallottam már Luhanról, hogy nagyon híres, meg Koreában is helyt állt, mint idol... valami bandában. De megmondom őszintén, engem ez teljes mértékben hidegen hagyott. Nem tudtam, hogy néz ki, de amit szembe fordult vele, tudtam, hogy ő az. Másodpercekig csak némán néztük egymást, aztán végül feleszméltem és elkaptam a fejem.

- Nem tudod, hol van egy italautomata?- kérdeztem végül. Nem bégül is mindegy, hogy csapvíz, vagy ásványvíz segít- e lenyelni a gyógyszereket.

- Ömm...- megrázta a fejét, majd beletúrt fekete hajába, amin láttam, hogy sokat festette, és meg is viselte- Nem.. nem tudok... Viszont van itt egy büfé!- csillant föl a szeme- Oda kísérlek..- mondta, aztán látva az ijedt fejemet gyorsan hozzá tette- Mármint, ha nem baj...

Rámosolyogtam. Ugyan, miért is lenne baj, ha elkísér? Aranyos, amiért így akar velem törődni. Már ha nevezhetem ezt törődésnek két perc ismeretség után. 

- Nem- mondtam- Nem baj- erre a mondatomra láttam, hogy elernyedtek addig megfeszített arcizmai, majd rám villantott egy nagyon édes félmosolyt.

- Akkor gyere...- indult el.

- Daiyu- segítettem ki, mire megfordult.

- Gyönyörű név.... egy gyönyörű lánynak...
Szemein azonnal a háromszorosukra nőttek, és egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Még soha senki nem mondta, hogy szép lennék. Azon kívül, hogy iszonyatosan jól esett a lelkemnek ez a bók, a szívem egy hatalmasat dobbant.
- Köszönöm- mosolyogtam rá fel rá. Körülbelül fél fejjel lehetett nálam magasabb, ezért használtam a "fel" szót.
Nem válaszolt semmit, csak gyönyörködve nézte az arcom, majd elfordult és megfogta a karom.
- Itt is volnánk- vezetett be a a büfébe. Nagy üvegfal védte a kíváncsiskodók elől a sok pékárut, süteményt és minden egyéb ételt. Összefutott a nyál a számban... Milyen rég ettem már ilyesmit, te jó ég. A hasam egy nagyot kordult, mire automatikusan oda kaptam a kezem. Nem az éhség miatt hallatott a pocakom ilyen hangokat ( szerintem ), hanem mert be kéne vennem a gyógyszereket. Gyorsan beálltam a sorba. Turkálni kezdtem a táskámban, mire Luhan meleg kezét az én mindig fagyos csuklómra tette.
- Én állom- villantott felém egy barátságos mosolyt. Nem tudtam neki nemet mondani, így kikértem a vizet, és amíg fizetett, gyorsan kirohantam a büféből egy kevésbé nyüzsgő helyre. Gyorsan lenyeltem az orvosságokat, majd indultam is vissza, mielőtt még azt hinné, hogy miatta mentem el olyan sietősen.
Ott ült egy asztalnál és idegesen kavargatta a a kezében lévő kávét. Amint megpillantott, rögtön hozzám sietett.
- Hová tűntél?- kérdezte. Próbált lazának tűnni, de a hangjából éreztem az idegességet.
- Csak azt hittem anyát láttam... Ma őt kísértem el- magyaráztam az alapvető hazugságot, amit úgy tűnt, bevette.
- Tényleg?- tette fel e kérdést nyugodtabban, majd kihúzott egy szélet és intett, hogy üljek le. Én így is tettem.
- Igen... Takarítónő- mondtam büszkén, mire megállt a kanál a kezében. Talán azért, mert nem szégyelltem, hogy anyának ilyen a munkája? Vagy mert nem iskolában vagyok ennyi idősen? Gyorsan ki kellett magyaráznom magam, mielőtt még rosszakat feltételez rólam.
- Örülök, hogy van munkája.. Mindenben támogatnom anyát, hisz ő is engem...- mondtam, mire lassan bólintott- Iskolába pedig azért nem járok, mert csak anya dolgozik nálunk és nem tudná finanszírozni.
- És te miért nem dolgozol?- kérdezte. Na, erre nem számítottam. Most mondjam azt, hogy a betegségem miatt? Mert akár most is lefordulhatnék a székről? 
- Családi.. probléma- motyogtam végül.
Felderült az arca.
- Akkor minden nap be tudnál jönni?- kérdezte csillogó szemekkel. A pulzusom az egekbe szökött, annyira örültem ennek a kérdésnek.
- Ha akarnék, igen....- mondtam mosolyogav.
- És akarsz?- bújt hozzám közelebb- Miattam?...

xxx

Pontosan hét órakor kinyílt az ajtó, és kidugta rajta a fejét a asszisztens.
- Vang Daiyu- szólított, mire nagyot sóhajtva anyára néztem. Vissza tette a prospektust az álványra, amit előbb a kezébe vett, hogy valamivel elüsse az időt. Felálltunk, majd bementünk az ajtón. Múlt héten pénteken voltam vizsgálaton, és máig ( kedd van) elemezték. Li professzor intett az asszisztensnek, hogy menjen ki, majd nekünk is, hogy leülhetünk. Arca gondterhelt volt, mint aki nem tudja, hogy mit is mondjon.
- Jó reggelt- köszönt aztán, mire mi is üdvözöltük. Anya átnyúlt a székeken, majd jó erősen megszorította a kézfejem.
- Mint tudják, nagyon későn diagnosztizáltuk magánál a rosszindulatú agydagantot- nézett rám, mire bólintottam- Kemoterépia és sugárkezelések hiányában csak a gyógyszerekre hagyatkozhattunk... -megint bólintottam- Ám a legutóbbi lelet semmi javulást nem mutat....- vett a kezébe egy fekete dossziét. Anya keze megrándult.
- Mérhetetlenül sajnálom....- nyelt nagyot a professzor- De... még... Legfeljebb két hét....- anya összegörnyedt és úgy tört elő belőle a zokogás. Én csak üres tekintettel néztem az orvosra. Tudtam, hogy a betegségem halálos, és hogy nem tudjuk fizetni a kezeléseket, amikkel talán még lenne esélyem.
Két hét....
Az borzalmasan kevés idő...
Egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon. Nem akarom itt hagyni anyát... Luhant... Senkit.... Gyorsan letöröltem a pulóverem ujjával ezt a kicsusszant vízcseppet, majd anyához fordultam és átöleltem. Hisztérikusan rángott karjaim alatt, miközben zokogott és hüppögöt, olykor- olykor félre nyelve egy könnycseppet. Az orvos ránézett az órájára, majd nagyot bólintva magunkra hagyott minket...
- Anya... Anya..... Sssss- szorítottam meg jobban. Mintha meg se hallotta volna- Nyugii... Nincs semmi baj- próbálkoztam.
- Daiyu....- nézett fel rám vörös szemekkel- Két heted vahnn- újból rá tört egy síró roham.
Most tudatosult bennem, hogy az életemnek vége...
- Anyaaa....- bújtam közelebb hozzá- Ne szomorkodj....- öleltem át megint.
- Annyira büszke vagyok rád....- mondta, miután elfogytak a könnyei- Nagyon erős vagy....- simogatta meg az arcom.
- Aahhj- sóhajtottam- Anya.... tudod mit?- kicsit megteltek könnyel a szemeim, de nem hagytam egyetlen cseppnek sem, hogy legördüljön az arcomon.
- Mondjad édesem- válaszolt.
- Vissza szeretnék menni... Azokra a helyekre, ahol még VELE voltam... Csak felidézni azokat a gyönyörű napokat....- néztem a távolba. Luhan volt a legjobb dolog, ami az életemben történt. És bár tisztában voltam vele, hogy soha többé nem láthatom, az emlékét magammal szeretném vinni...
Igen...
Ez az utolsó kívánságom...