7. Fejezet

- Ssss!- simította meg a hajam Liyu- Héé...- farzsebébe nyúlt, majd előhalászott egy papír zsebkendőt, és kezembe gyűrte- Nyugodj meg... aztán mondd el, hogy mi történt...- könnyektől áztatott arcommal felnéztem rá. Arca gondterhelt volt, szemeiben értetlenség és félelem csillogott. Óvatosan bólintottam egyet, majd elfordultam, és kifújtam az orrom. Karommal letöröltem arcomat, felálltam a földről, és leültem a régi, elnyűtt kanapénkra. Intettem barátnőmnek, hogy foglaljon helyet mellettem.
- Szóval...- fogtam meg két kezét- Tavaly kezdődött az egész... Egyik nap rosszul lettem. Nem foglalkoztunk vele különösebben, mert anya is fejfájós, azt gondoltuk, hogy a front miatt van... De aztán...- nagyot sóhajtottam- Éreztem, hogy valami nincs rendben... Egyre gyakrabban lettem rosszul, mindig hosszabb ideig, mint előtte... Beszéd közben nem jutottak eszembe szavak, elkezdtem valamit mondani, és nem tudtam, miről magyarázok! Aztán... aztán az egyik ilyen "rosszullét" az utcán jött rám... Szabályos roham volt... Nem is tudom, hogy mi történt pontosan, mert... nos hát... annyit érzékeltem, hogy forog velem a világ, és minden sötétedik körülöttem... A kórházban ébredtem, és az első dolog, amit láttam, az anya zokogó arca volt...- lopva Liyura pillantottam. Most jött a dolog csúnya része- Rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam...- mondtam alig hallhatóan. Barátnőm szája elé kapta kezét. Tisztán láttam a szemében a bűntudatot.
- Én.. én... nekem erről... fogalmam sem volt...- kereste a szavakat- Istenem Daiyu... annyira sajnálom...
- Nem tudhattad- mosolyogtam rá halványan- Senki nem tudja...
Na erre a mondatomra éreztem, hogy minden idegszála megfeszül.
- Úgy érted..., hogy...?- nézett rám kérdőn.
- Úgy értem, rajtad kívül senki.... még Luhan se...- hajtottam le a fejem. Gondolom, most állt benne össze a kép. Láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik. Tudtam, hogy most sajnál engem, talán némi szánalom is vegyült érzéseibe, de ezért nem hibáztathatom. Mindenki szánja azokat, akiken nem lehet segíteni.
- Miért pont most?- kérdezte, aztán, látva értelmet arcomat, hozzá tette- Miért pont most szakítottál vele?
- Uhh...- húztam el a szám. A betegségemet egész jól fogadta, de ezután a hír után nem tudom, milyen reakcióra számítsak- Tudod... nagyon későn vették észre, hogy mi is a bajom...- mondtam- És hát... pénz szűkében el kellett vetnünk a sugár,- és kemokezelések lehetőségét... Csak a gyógyszerekben bízhattunk... De... éreztem, hogy kevés esélyem van... és még mielőtt megkaptuk volna a hírt... kitaláltam a mesét, amivel...- a torkomban lévő gombóc egyre nőtt, így nyelnem kellet egyet- amivel bár összetörtem a szívét..., de tudom, hogy majd átvészeli... és talál magának egy olyan nőt, akit ugyan úgy a tenyerén hordoz, mint engem...
- Milyen hír?- Liyu mindig a lényeget szűri ki...
- Legfeljebb Két Hetem van- barátnőm megmerevedett. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítéseibe kerül, hogy ne sírja el magát. Percekig küzdött magában, végül teljes erőből átölelt és csak ennyit suttogott a fülembe:
- Nagyon... nagyon erős lány vagy, Daiyu.... A példaképem lettél...

xxx

Nem csoda, hogy anya frászt kapott, amikor meglátott... Vigyorogtam, mint a tejbetök. 

- Jézusom... Mi történt?- dobta anya a vállára az addig a kezében lévő konyharuhát.

- Semmii- szökkentem egyet- Nem fogod elhinni mi történt- trilláztam. Arca kisimult, és megjelentek oly rég nem látott nevetőráncai.

- Na... jól sikerült a randevú?

- Anyaaa- nevettem fel- Az randi! A randevú olyan... régimódi..- huppantam le a konyhában az asztal mellett álló székemre.

- Régimódi anyával élsz- kacagott anya is, majd vissza állt mosogatni- Mi történt?- pillantott hátra- Csak nem szerelmes a kisasszony?- húzta kaján vigyorra a száját.

Kihúztam magam, és még szélesebben vigyorogtam.

- Lehet- nyújtottam ki a karom.

- Biztos- nevetett fel anya megint. Nem is emlékszem már, mikor volt utoljára, hogy csak mosolyogni láttam. Nevetni pedig... még talán akkor, amikor apa is velünk élt- Jót tesz neked ez a fiú- mondta, miközben kifújt egy tincset a szeme elől.

Éreztem, hogy elönt a boldogság. 

- Megcsókolt- böktem ki végül. Anya 180 fokos fordulatot vett maga körül. 

- A-..öhm...- nem tudott mit mondani, csak krákogott- Visszavonom, amit az előbb mondtam- húzta össze a szemöldökét.

- Ha nem rángatsz magaddal aznap, talán sosem ismerem meg... és most nem mosolyognál... Tudod te, milyen rég óta vagyunk búskomorak? Mind a ketten csak azon aggódunk, hogy mi lesz majd, holnap, vagy egy hét múlva... De most, hogy van nekem Luhan, ha csak 2 percig is, de legalább tudtuk élvezni a jelen gyönyörét...- álltam fel, majd megöleltem teljesen ledöbbent anyukámat- Köszönöm...- suttogtam...