9. Fejezet

Luhan lehajtott fejjel állt a szakadó hóban, kezében lévő hatalmas telefonjára merevített szemekkel. Pötyögött valamit a kijelzőn, majd zsebébe süllyesztette a készüléket, és dideregve fújta ki a levegőt. Arrébb szökkent kettőt, gondolom fázott, mert akkor szokott ilyeneket csinálni.
 Liyu telefonja hirtelen megrezzent a kezemben. A szívem akkorát dobbant, mint még talán soha. Talán... lehetséges, hogy... Lu barátnőmnek írt? Jó ég, Daiyu, hogy gondolhatsz ilyesmire? Liyu híres színésznő, nyilván rengeteg ismerőse van szerte Kínában, ezer az egyhez, hogy nem Luhantól kapott üzenetet! De akkor ő kinek írt? Talán már is van valakije? Erre a gondolatra kivert a víz. Na jó... meg kell néznem. A saját érdekében. Bármennyire is kötöttem magam a tervemhez, képes lettem volna kipattanni a kocsiból, és kérdőre vonni ŐT.
Feloldottam hát a képernyővédőt, és megnyitottam a kapott levelet.
" Beszélnünk kéne. Tudod, hogy miért"
Ennyi. 5 büdös szó volt, amit Luhan küldött. Netalán... rólam lenne szó? Liyut is csak ő küldte? Szentséges világ, nem, az nem lehet! Remegő kezekkel írtam vissza a választ.
" Nem. Fogalmam sincs"
Tudom, pontosan tudom, hogy mennyire rossz ember vagyok. Hiszen nem lett volna szabad ezt tennem. Nem tartottam tiszteletben a kettejük dolgát. De még csak belegondolnom is rémes volt, hogy mi történik akkor, ha Liyu elmondja neki. Bízok benne, nem erről van szó, csupán nem szeretnék ennél nagyobb gondot okozni. Majd akkor... ha már nem tudnak leszidni miatta.
Oldalra néztem, oda, ahol az előbb még Luhan állt, de meglepődötten vettem észre, hogy senki nincs a parkolóban. Hirtelen az anyós ülésnél lévő ablakot megkopogtatták. Ijedten fordultam oda, de amint megláttam, ki is a "zaklatóm", szám elé tettem kezeimet, és olyan halkan vettem a levegőt, hogy azt hittem megfulladok. Lassan, nagyon lassan lejjebb ereszkedtem az ülésen. Liyu nyitva hagyta az autót (legalább is nem vettem észre, hogy máshogy tett volna), tehát LUHANnak csak egy kézmozdulatától függ, benéz-e a kocsiba vagy nem.
Két kis kézfejével oldalról sötétített magának, és nagy, őzike szemeivel körbepásztázta az autó belsejét. Liyu, hol a manóban vagy?
Féltem. Féltem, hogy megtalál. Hogy félreérti. Hogy újra hazudnom kell neki. Nem volt helyes, hogy bujkálok előle. Az elől a személy elől, aki a legnagyobb becsben tartott. Aki mindig a kedvemben járt. Aki tiszta szívéből szeretett. Aki soha, de soha nem ártott volna nekem.
A bűntudat iszonyatosan mardosni kezdett, esküszöm, azt hittem, a szívem kiszakad a helyéről. Szörnyű érzés volt, hogy gyáva nyusziként meghátráltam. A legjobb barátnőm autójában bujkálok, csak azért, mert nem mertem felvállalni saját magam. Szánalmas vagy, Daiyu! Nem érdemelted meg soha...
-Hahó! - kocogtatta meg az üveget Luhan- Van itt valaki? - édes hangját hallva megborzongtam. A gyönyörtől. Az ő tökéletes hangja volt az egyetlen, ami kitudta ezt belőlem váltani.
Megálljt parancsoltam harsogó gondolataimnak, attól félve, hogy talán azokat is meghallja. Feszülten figyeltem rá, minden mozdulatára. Bármelyik pillanatban kinyithatta volna az ajtót. De nem tette. Túl udvarias, és diszkrét ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Ráadásul Liyu is vissza érkezett. Hallottam aggódó hangját, amitől minden izmom elengedett, és megkönnyebbülten szegtem hátra a fejem.
- Mit csinálsz ott? - kérdezte. Luhan megfordult.
- Írtam neked, és válszoltál. De nem láttam, hogy magaddal vitted volna mobilod- magyarázta.
Liyu fáradtan felnevetett.
- Akkor szerinted ki írt neked vissza? Szerinted rejtegetek valakit a kocsimban? Ezt ugye nem gondoltad komolyan?- próbálta természetesre venni a stílusát, de amennyire hallottam a 9 tonna acélon keresztül, ez nem igazán sikerült neki. 

 Luhan arca megfeszült, és hátát nekinyomta az ablaküvegnek. Karjai fáradtan ernyedtek le teste mellé. Sugárzott belőle a tétlenség, és hirtelen úgy megsajnáltam, hogy még a sírógörcs is elkapott. Ki kellene pattannom az autóból, szorosan magamhoz ölelni, és elmondani neki mindent... Az elejétől a végéig. Hogy ne eméssze magát, ne legyen kimerült, főleg ne miattam. 

- Nem tudom, Liyu...- mondta- Én már tényleg, semmit nem tudok- sóhajtotta hátra szegett fejjel. Ajkaimba haraptam. Ez volt a gyengém. Mindig, ha ezt csinálta, kikényszerített belőlem egy mélyről törő sóhajt. 

Barátnőm óvatosan bepillantott a kocsiba a válla mögött, és egy aprót biccentett felém. Megfogta Luhan vállát, és arrébb húzta, oda, ahol már az ablakok be voltak sötétítve. Közelebb másztam, hogy semmiről se maradjak le, és hogy legalább így hallani tudjam a hangját.
- Verd ki a fejedből Daiyut- Liyu hangja átváltott ridegre, amitől még én is összerezzentem- Elmentem hozzá, beszéltem vele, minden úgy van, ahogy mondta neked is. Soha, semmilyen érzelem nem fűzte hozzád!- arcom megfeszült. Kezeim ökölbe szorulva lógtak testem mellett.
 Tudtam, hogy csak nekem segít, de így, hogy kívülállóként hallgattam a bődületes nagy szemétségemet, még inkább undorodtam saját magamtól.
Luhan zavart volt. Szinte éreztem, hogy ki- be csukogatja száját, hogy erre nem tud mit mondani. Iszonyatosan megsajnáltam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy kinyissam az ajtót, jó erősen megszorongassam, és elkergetni minden zavaros felhőt a fejünk felől.
De ismét felülkerekedett bennem az ésszerűség, és az elveimhez való hűség, így feszülten figyeltem tovább.
- Ez csak... csak egy félreértés- mondta remegő hangon Luhan. A szívem is belé fájdult.
Liyu zavartan köhintett egyet. Azt hittem egy pillanatra, hogy kiesik a szerepből, de tartotta magát, és ismét egy kő kemény szavakból összerakott mondatot vágott ennek a drága léleknek a fejéhez.
- Csak a pénzed kellett neki! Megszerezte, többé már nincs rád szüksége! Ő is ment a maga útjára, te is kövesd a sajátod! Annyi nő van a világon, akinek csak sóhajtanod kell, és a karjaidba omlik, ne utána áradozz!- kicsit taszítva rajta, barátnőm teljesen az autóhoz nyomta Luhant- Ha nem vagy képes elfelejteni egy olyan szerelmet, amit csak te éreztél, az mind azt bizonyítja, hogy...
Liyu telefonja ekkor hatalmas hangerővel kezdett csörögni a kezemben.
A mai nap másodszorra.
Csakhogy most fogalmam sem volt, ki lehet a vonal túlsó felén. Ijedten dobtam le a készüléket az ülésre, és átpattantam a túloldalra.
- Bocsánat- húzta el a száját Liyu, és gyorsan, futólépésben megkerülte a kocsit. Beült az első ülésbe, hátranyúlt a telefonjáért, és felvette.
- Haló? Igen? Ó, értem... Megtennéd akkor, hogy lemondod a hétvégi sajtótájékoztatót? Nem, Fen, most mondtad, hogy... Rendben, nekem édes mindegy, csak ne sértődjenek meg... Köszönöm, viszlát- és lerakta. Nagyot sóhajtva fordult hátra hozzám, és óvatosan elhúzta a száját.
- Menjünk- suttogtam. Megértően bólintott, és miután intett egyet a még mindig döbbenten álló Luhannak, beletaposott a gázba. A hó ropogva csikordult fel a kerekek alatt, mintha fájna neki a tonnás jármű súlya.
Felmásztam az ülések elől, és hátrafordultam.
Ő még mindig ott állt, azon a helyen, ahol percekkel korábban kitépték a szívét.
Az autó hűlt helyét nézte.
Nem tett semmit, egy helyben állt, és nézett.
Ez volt az utolsó kép, amit láttam, mert Liyu elfordult egy másik utcába.
Hevesen dobogó szívvel ültem vissza a helyemre. Fogalmam sem volt, miért érzek ekkora megkönnyebbülést, amikor ilyen szörnyű dolgot tettem. Nem csak én, hanem még magammal is rángattam valakit!
Talán... a tudat nyugtatott meg, hogy elhitte ezt az egész mesét. Legalább NEKI nem kell majd többet szenvednie. Biztos voltam benne, hogy most összetört, csalódott, és zavart, de el fog felejteni, talál majd egy egészséges lányt, aki nem haldoklik... Családot alapít, és elviszi a kislányát a Tó- hoz.
Ezekre még csak gondolnom is fájt. Leírhatatlanul.
Más ölelte át.
Más adott puszit puha arcára, a másnapi munka túlélési csomagjaként.
Mással kulcsolta össze az ujjait, másnak a haját simogatta meg...
 Ziháltan ráztam meg a fejem, és dühösen töröltem le egy kigördülő könnycseppet. Miért? Miért vagyok ilyen gyenge, hogy bármelyik pillanatban, ha eszembe jut, sírva fakadok? Annyira szánalmas ez a viselkedés, hogy kínomban a saját lábamat kezdtem csapkodni.
Anya megmondta, hogy ne kezdjek el vele találkozni. De, persze nem is én lennék Vang Daiyu, ha egyszer is figyelnék rá.
- Hé, nyugodj meg- szólt hátra Liyu- Ne tegyél kárt magadban- húzta össze a szemöldökét, és rosszallóan kezdte csóválni fejét. A visszapillantó tükörben mindent láttam.
- Annyira dühös vagyok magamra- mondtam- Ha nem vagyok ennyire önfejű, akkor nem kellett volna megbántanom senkit sem...
- Ha nem vagy ennyire önfejű, akkor nem éled át ezt a csodálatos pár hetet!- dörgött rám Liyu- Talán először az életben nem az eszedre hallgattál, szereztél tapasztalatokat, de te le akartad zárni, ennyi. Ne rágódj ilyen dolgokon, van elég bajod enélkül is- halvány mosolyt eresztett felém.
 Be kell vallanom, igaza volt... A gondok csak most kezdenek súlyosodni, és merő szerencse, hogy nem ködösítette el a szemem (annyira) a rózsaszín köd, hogy ne tudjam tartani magam ahhoz, amit már az egész kapcsoltunk előtt láttam.

Az út további részében nem szólalt meg egyikünk sem. Én a gondolataimba temetkeztem, Liyu meg figyelte fantasztikus városi közlekedést. 20 perc néma csönd után végül már az autó motorjának berregését sem lehetett hallani. Megálltunk az ormótlan, szürke panelházunk előtt. Átvetettem magamon a táskám, és kiszálltam. A vezető oldalához mentem, és megkopogtattam az üveget, hogy barátnőm húzza le az ablakot.
- Köszönöm- suttogtam fáradtan. Teljesen kimerültem, és ez a hangomon is érezhető volt.
- Menjél be, és pihend ki magad, édesem- simította meg a karom Liyu- Holnap délelőtt jövök érted- tette hozzá még mielőtt elfordultam volna. Bólintottam egyet, és úgy tettem, ahogy az előbb mondta. Kihalásztam a kulcsot a táskámból, és felmentem a lakásba. Anya nem volt otthon, így nem vesződtem semmiféle teával. Eldőltem az ágyamon, és azonnal elnyomott az álom...