2. Fejezet

Anyával vissza botladoztunk a lakásba. Levettem a kabátom, majd lesegítettem róla is.
- Há... hányra kell holnap a kórházba érni?- kérdeztem akadozva.
- Héttől lesz a vizsgálat...- nyelt egyet anya- Teát?- indult el a konyhába.
- Köszi... de most inkább lefekszek...- ráztam meg a telefont a kezemben, mire bólintott én pedig a szobámba vonultam. Luhantól kaptam egy SMS- t.
 " Miért?"
Csak ennyi állt az üzenetben. Nagyot sóhajtottam és nyomkodni kezdtem a készüléket. Életem legnagyobb hazugságát írtam le, de muszáj volt megtennem. MIATTA, ÉRTE teszem... csak ez lebegett a szemeim előtt.
" Elutazunk. Messzire. Ne keress minket, úgysem találnál meg. Sajnálom, amit tettem veled, de csak ez a megoldás maradt. Legyél boldog, Luhan. Köszönöm: Daiyu"
Könnyes szemekkel vártam a válaszát, amire nem is kellett olyan sokat várnom.
" Nagyon jó színész lennél. Meg foglak keresni. Valami más van itt, érzem... Majd rájövök. Vigyázz magadra. Luhanod"
Legördült egy könnycsepp az arcomon. Legszívesebben vissza írtam volna neki, hogy semmi sem igaz, csak próbára tettelek... Szeretlek Luhan, mindennél jobban és....
De nem tettem.
" Sajnálom, tényleg"
Ez volt az utolsó, amit elküldtem neki. Szétszedtem a telefonom, kivettem az aksit, majd kinyitottam az ablakot és kidobtam az utcára. Még a végén olyanokat írnék neki, amivel rájönne mindenre.
Elő rángattam az egyik kopott táskámat és minden számomra fontos dolgot bele suvasztottam. Nincs sok ruhám, csak az, ami rajtam van, meg még egy nadrág és pár pulóver.
Leültem az ágyamra és felemeltem a párnámat, ami alatt a Luhantól össze gyűjtött pénzt masniztam össze. Persze, hogy nem költöttem el. Vissza fogom neki adni.. illetve majd elküldetem anyával.
Kisírt szemekkel dőltem el oldalra, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom.

xxx

Igazából anyának köszönhetően ismertem meg. 2 hónapja kapott munkát egy cégnél, mint takarítónő. Nincs mit tenni, ha egyszer munka és pénzt hoz, akkor el kell vállalni. 

- Be kéne jönnöd, drágám, kicsit körbe nézni... Épp forgatnak egy filmet azzal a híres fiúval.... Tudod, aki Koreában volt... Luhan a neve, megvan!- csettintett a nyelvével. 

- Mit kezdjek vele?- nevettem fel szomorúan- Tudod, hogy nem  kötelezhetem el magam...- kortyoltam bele a teámba- De ha ennyire akarod, elmegyek veled pár nap múlva, úgy sem csinálok semmit...

- Isko...- kérdezte volna anya, de aztán rájött, hogy nem járok már suliba. A betegségem miatt abba kellett hagynom, és mivel már nem vagyok tanköteles és magántanárokra nem futja, abba hagytam tanulmányaimat.
Keserűen anyára mosolyogtam.
- Nem kell sokat szenvedned már velem- mondtam, mire anya lecsapta a teás bögréjét az asztalra.
- Daiyu- nézett rám nedves szemekkel- Ne mondj ilyet...- kivette az én kezemből is a bögrét, majd felállt és a mosogatóba tette, hogy ne lássam sírni. Mindig ilyen, ha felhozom ezt a témát.
- Bocsánat- motyogtam, majd mögé léptem és átöleltem. Tudom, hogy 19 évesen már el kéne szakadnom az anyukámtól, meg minden, de valahogy nem vitt rá a jó lélek.
És mióta diagnosztizálták nálam... az... az agydaganatot, még jobban úgy érzem, hogy mellette kell maradnom. Ki kell használnom minden pillanatot...

xxx

Másnap reggel ( hajnalban) anya keltett fel. A lakás teljesen kihűlt, és a kezeim is kékes színben pompáztak már. Nem tudjuk fizetni a fűtést, szinte mindenünk a gyógyszereimre megy el, ételre is épp hogy marad. 

- Daiyu....- rázogatta meg a vállam anya- Daiyuu... Ébresztő... Indulnunk kell....- suttogta, ám amikor látta, hogy semmi kedvem nincs felkeni, hozzá tette a pontos időt is- Fél hat van- mondta, mire kipattantak a szemeim. Tömegközlekedéssel eljutni a kórházig ennyi idő alatt szinte lehetetlen. És ha késünk, előrébb vesznek valaki mást, és várhatok ki tudja meddig. Így hát kikászálódtam az ágyból, felvettem magamra még 2 pulóvert, a hátamra vettem a táskám, aztán elindultunk. Anya bezárta a lakás ajtaját, és lerobogtunk a lépcsőn, majd ki a fagyos utcára.
- Oh, egy pillanat- mondtam, aztán az ablakom alá sétáltam. A tegnap telefonom tegnap este kidobott akkumulátorát ellepte e hó, így is alig találtam meg. Felvettem, lesöpörtem róla mindent, majd a táskámba süllyesztettem. Vissza sétáltam anyához, majd beálltunk a buszmegállóba...

xxx

Három nap múlva el is mentem vele. Egy hatalmas üvegépület volt a helyszín, ami tele volt stúdiókkal, öltözőkkel és rengeteg emberrel. Fel sem tűnt senkinek, hogy én is ott vagyok. Anya átöltözött a takarítók egyenruhájába, majd leültetett egy folyosón.
- Itt lesznek...- mutatott egy nagy, kétszárnyú ajtóra, ami egyenlőre zárva volt- Délután lesz a forgatás, de előtte minket beküldenek, hogy mire ide ér a stáb, csillogjon- villogjon minden- mondta, majd felhúzta a hajhálót a fejére.
- Rendben- mosolyogtam rá- Hoztam könyvet- paskoltam meg a táskámat- Szólj, ha kell valami segítség- tettem hozzá. Nem mondott semmit, csak szomorúan nézett rám, majd megsimogatta a hajam és eltolta a kis kocsiját, amin a takarító szerek és a többi tisztítási szer volt. 
Nagyjából két és fél órát ültem ott, aztán elmentem megkeresni a mellékhelységet, mert idő volt, be kellett vennem a gyógyszereimet. Ám sehova nem volt kiírva semmi, hogy még is hol lehet, és mindenki sietett valahová, így megkérdezni sem tudtam senkitől, hogy hol van a mosdó.
- Áháá...- mondtam magamban, amikor megláttam egy fiút ülni az egyik széken. Nekem háttal volt, nem láttam az arcát, de a vele szemben lévő plakátot nézte, amin a cég az évi sikeres projektjei voltak.
- Bocsánat- böktem meg a vállát- Meg tudnád mondani, hogy hol van a....- a fiú megfordult és a szemei épp úgy kitágultak, mint az enyémek. 
Ő volt az...